A hosszú hajóút vége közeledik, Ovalau, a Lomaviti szigetcsoport legnagyobb szigetének különös formájú hegyei zölden bontakoznak ki az ég és tenger összeérő kékségéből. Van valami megragadó ebben a helyben, már távolról is. Valaha itt volt Fiji fővárosa, ahová mi is tartunk: Levuka, jelenleg az egyetlen város Ovalau szigetén, kb 4000 lakossal.
Ezt a napot, szeptember 16-át végigutaztuk: kezdés hajnali fél 6-kor a savusavui buszállomáson, Navitiben hajóra váltunk, hogy Viti Levu, a fő sziget érintésével a Lomaiviti szigetcsoport, azon belül is Ovalau felé kormányozzunk, majd a kikötőben újra buszra szállunk és sötét este lesz, mire a Royal Hotelbe érünk, ahogy Danny javasolta.
Ne tévesszen meg titeket a név, nem esett le a malacpersely: ez egy elfogadható árú (53 FJD / éj egy szoba), ám nagyon hangulatos szállás. Viszont a Fijin megszokott vendégszeretet, odafigyelés itt valahogy nem jár. Legalábbis manapság. Reggeli után át is költözünk a szomszéd Clara Holiday Cottages-be, ahol az indiai család egy csillogóan tiszta vendégházat visz, jóval olcsóbb (40 FJD reggelivel), és még kedvesek is. Sőt, betehetjük a hűtőbe a kókuszunkat és a vízforralót is használhatjuk a konyhában. Jajjdejó. Felüdülés ez a Royal savanyú képű alkalmazottai után. Le is ragadunk három éjszakára. Na persze nem a szállás miatt, hanem Levuka álmos bája és a csodás környék az, ami nem enged el.
A város maga egy időutazás, koloniál épületeivel, boltjaival, és a szokásosnál is belassultabb helyiekkel. Az első napunkon aztán végképp csend van. Munkaszüneti nap ez Fijin, a négyévente esedékes választásokat tartják. Sétára indulunk a tengerparthoz közeli hegyoldalon szétszórt házak, kertek felé. A hatalmas mangófák alatt. A verandákon, házak előtt nagy bandázás, kávázás folyik. Be is invitálnának több helyre, de kedvesen megköszönve ( ‘maybe later!’) inkább a sétát választjuk. Egy terasznál azért megállunk szót váltani és pihenni. Pár percre tervezzük, de olyan tájékozott és érdeklődő beszélgetőtársba botlunk a helyi kórház alkalmazottjának személyében, hogy jó fél órára leragadunk. A választási rendszerről, részvételi arányról (70 % felett), a várható kilátásokról beszélgetünk. Fijin puccsal került hatalomra a legutóbbi kormány, így most mindenki izgatott, hogy a demokrácia felé vezető útra sikerül-e nagyobb botlás nélkül rátérni. Közben fény derül a falvak főnökeinek kulcsszerepére a társadalomban: ezek a vezetők, akiktől a turistának is engedélyt kell kérnie, ha egy faluban szeretne korzózni, tanácsot alkotnak, amellyel a törvényhozóknak kötelező konzultálnia a döntések előtt. A főnökök (a főnöki rendszer öröklődésen alapul) a választott és számon nem kérhető képviselőkkel szemben valódi érdekképviseletet látnak el, felelőséggel vannak minden egyes falubeli felé. A kapcsolat sokkal közvetlenebb, személyesebb, a főnököt lényegében ki lehet rángatni éjjel is a házából, ha zűr van.
Levuka másik végén is teszünk egy nagyobb sétát, ahol az iskola is található. Kicsit feljebb pedig nagyszerű piknikezőhelyre lelünk.
Az útikönyveinkben említett bringabérlő hely sajnos bezárt és a helyi turista iroda sem tud számunkra kétkerekű járgányokat felhajtani. Pedig nagyon bevagyunk zsongva, hogy többet is lássunk a szigetből és ha lehet, nem egy busz ablakából. Levuka szállásai nem éppen a mi zsebünkre szabottak, önellátási lehetőség szinte sehol, így az átköltözést elvetjük. A part menti településeken kívül egyetlen falu van a szigeten, annak közepén, hegyek által körülzárva egy valahavolt kráterben. Legalább ide el szeretnénk jutni. Van ide szervezett méregdrága vezetett túra, avagy buszozni kell és engedély majd a falu főnökétől, hogy körbejárhassunk. Atti viszont szó szerint belefut a főutcán Lovoni falu egyik papjába, akitől kedves meghívást kapunk, felajánlva, hogy ő majd körbevezet minket. A lovoniak nem voltak mindig ilyen szívélyesek a látogatókkal, a falu neve is a ‘lovo’ - tradicionális földbe ásott sütőhely - szóból ered, ahol az ellenségek és hívatlan vendégek végezték.
Másnap reggel egy teherautó platóján érkezünk. Vendéglátónk, Saki bemutat családjának, majd körbevezet bennünket a hegyek között megbújó településen. Lovoni lakóit, akiknek kedvenc foglalatosságuk volt Levuka rendszeres lerohanása, egy késői főnök regulázta meg: egy Ovalaun kívülről hívott keresztény pap közvetítésével tárgyalásra hívta őket. A lovoniak saját varázsló-papja jó előjeleket látott, így levonultak Levukába, az ebédnél azonban megjelentek Levuka harcosai, lefogva a lovoni férfiakat. A főnök szétszórta a rebellis családokat Fiji távoli szigeteire, a papot pedig eladta egy cirkuszba Amerikába.
A falu ma 2-300 fős, jónéhányan a levukai halfeldolgozóba járnak le reggente a teherautó-busszal, a többiek megtermelik a betevőt a közelben lévő földjeiken. Itt is a taro a fő eledel, a kasszava fut be másodiknak, a breadfruité lehet a bronz. Ezen szénhidrátbombák mellé termelnek némi zöldséget, potyog sok kókuszdió, papaya és egyéb gyümölcs, halat pedig időnként fel-felhoznak a parti települések halászaitól. Hús nem gyakran kerül itt az asztalra.
A séta után megreggelizünk náluk. A tiszteletünkre igazi ínyencség kerül az 'asztalra', azaz a terasz padlójára leterített abroszra: a kókusztejben főtt házi kelt tészta (helyi szlengben lolobunny) kitűnő. Szükségünk is van az energiabombára, mivel meghívónk örömmel vállalja, hogy lekalauzol bennünket Levukába gyalog, a hegyi ösvényeken. A jó három órás út kimerítő, de a panoráma varázslatos. Pár évtizeddel ezelőttig még főleg itt közlekedtek a helyiek, gyalog vagy lovon, ami ma is jellemző. Saki is erre jár haza, ha valamiért elmulasztja a délutáni teherautót a városkában.
Szeptember 20-án hajnali fél 5-kor ismét útrakelünk. Elbuszozunk a kikötőbe, maid áthajózunk Viti Levura, ahonnan újabb buszút következik a főútig. Szerencsénkre perceken belül érkezik egy direkt járat Lautokába, ahol indítani terveztük utazásunk Fijin, de e helyett most ide igyekszünk lezárni azt. És ezúttal tényleg a Cathay Hotelben szállunk meg. A következő pár napot itt is töltjük, a medence melletti kerti asztaloknál. Blogot írunk és próbáljuk előkészíteni utunkat Új-Zélandra. Bogozzuk lehetőségeinket, vágyainkat, mit is szeretnénk majd ott. Leendő WWOOF hostjainkkal egyeztetünk és keresgélünk megfelelő kolostor után, ahová - ha nem is közel 3 hétre, mint Burmában tettük - elvonulhatunk. Ja, és repjegyet keresünk, mert az országba csak úgy léphetünk be, ha felmutatjuk kilépőjegyünk. Erre elvileg szükség lett volna már Indonéziában és Fijin is, de a Bangkok - Budapest jegyünket lobogtatva mindig megoldódott a helyzet. Az új-zélandi hatóságokkal már nem merészelünk ilyen slendrián módon bánni. Jó néhány órát végigmobilnetezünk (utunk végére rátaláltunk a legkényelmesebb és költséghatékonyabb net opcióra: két dollárért 24 órán keresztül 350MB mobilnet fogyasztható) mire nagyjából összeáll a kép. Őszintén szólva Atti pihenést kívánó lábán kívül egyetlen porcikánknak sem tesz jót a monitorhoz szegezett tekintet. Csöppet lendít rajtunk a véletlen újra-találkozás Danyvel, akivel tartunk egy rendes záróestét. Összesodort bennünket a sors, pótolva az elmulasztott elköszönést egymástól Savusavuban. Danny pontot tesz hezitálásunkra: Jetstarral fogunk repülni Aucklandből két átszállással Bangkokba. November 30 lesz ennek a napja, akkorra a legkedvezőbb a jegyár.
