02 July, Malang
Kora hajnalban érkezünk Yogjakartából Malangba és a vasútállomástól egy 10 perces sétával jutunk a Kampung hostelbe. A hátizsákjainkról egyből vágják, hova is tartunk és útközben ketten is intenek, hogy jó felé haladunk. A hostel egy középkategóriás hotel tetőteraszán lett kialakítva. Van három 'gazebo', az egyikbe be is költözünk; és egy dorm, ahol három szinten vannak szimpla-, dupla és tripla matracokkal kialakított hálóhelyek. Minden sötétre pácolt fából, igényesen van összerakva. Teázgatva ismerkedünk a város háztetőivel és a környező csúcsokkal a napfelkeltében. Egy jó szunya után nekivágunk városfelfedező sétánknak. Frissítőként sárgadinnyét vásárolunk a piacon, amivel letelepszünk egy - a Ramadán miatt - zárva lévő warunghoz. Persze engedélyt kérünk az ott sertepertélő tulajtól, aki válaszként egy perc múlva egy tányérral és egy késsel tér vissza hozzánk. Sajnáljuk, hogy zárva a hely, mivel hatalmas a kínálat palacsintából és joghurtos italokból. De majd visszatérünk később...
Csatangolunk egyet a parkokkal, nagy fákkal teli városban, majd egy délutáni eső elől betérünk egy Lonely Planet által javasolt masszázshelyre. Kissé szkeptikusan fekszünk be a mini élelmiszerbolt hátsó részében kialakított, rendkívül egyszerű fülkékbe, de hamar rájövünk, hogy ez utunk eddigi legolcsóbb (IDR 30.000, azaz HUF 600/fő/óra) és egyben egyik legszuperebb masszázsa. A vak masszőrök biztos kézzel tapintják ki és gyúrják át az ezt leginkább igénylő testrészeinket. Kicserélt testtel és módosított tudattal távozunk, majd hamar legurítunk egy-egy tovább-frissítő dzsúzt. Sajna a vacsorával már nincs ennyire szerencsénk. Talán jobb is, hogy nem mérik nagykanállal a rizst és az azt kísérő zöldségeket, tempét és sambalt: minden édes és a sambal terazi-val készül (ez egy számunkra büdös és pfujjj-ízű, halas fűszerkeverék).
03 July, Bringázunk
A piacon reggelire beszerzett sós és édes péktermékek gyorsan feledtetik az előző esti vacsorát. Nem is könnyen kászálódunk fel a kényelmes teraszról és indítjuk el mai programunk. Atti talán fel sem állna egész nap, Évinek viszont szokás szerint ott a zabszem... Néhány verzió után Atti összebandázik a holland bringabarát hosteltulajcsajjal és 50-ről 30ezerre (HUF 600/nap/bringa) lealkudott bringákkal nekivágunk az általa javasolt útvonalnak. A bringák prémium kategóriásak. Évi hamar el is dönti, hogy egy hasonló Giant monti lesz a következő kerékpárja. Az útvonalleírás viszont sántít csöppet. A javasolttal valszeg párhuzamos úton törünk első célpontunk felé, ami forgalmasnak nem mondható és hatalmas bambuszok között, kis falvakon vezet keresztül Tumpangba, viszont minden porcikánkról folyik a víz, olyan durván meredeken visz felfelé. Jól esik nyugizni a szépen rendbentartott Kidal Candinál. Az eredetileg 17 méteres, XIII. századi, a második Singosari király sírhelye egy gyönyörűen karbantartott kert közepén terül el, három oldalán Garudával, elején két, a lépcsőket őrző sárkánnyal, ahogy a Kratonnál is.
A candi közelében kiszúrunk egy nyitvatartó warungot, ahol 100-100 forintért kapunk egy-egy tányér házias, ízletes ételt. Újult energiákkal indulunk a másik candi felé. A már kevésbé helyreállított Candi Jago a negyedik Singosari királynak épült, szintén a XIII. században. Az eredetileg buddhista templom mellett találunk néhány jávai-hindu szobrot is.
Hazautunkat egy tumpangi csirkeétterem ingyen wifijének segítségével tervezzük meg. Az étlapon semmi számunkra ehetőt vagy ihatót nem találunk, de a kiszolgálók kedvesek, így sem hajtanak el bennünket.
Hazafelé jön a jól megérdemelt lejtő. Helyes falvak, bambuszligetek, rizsteraszok sorakoznak. Az útvonal végét valahogy elvétjük, de egy idős néninek köszönhetően egy bambusz-gyaloghídon átkelve visszaérünk a városba.
A kb 50 kilométernyi tekerés után jóleső fáradtsággal, de roppant éhesen kutatunk vacsora után a szállásunk közelében, de ismét mellényúlunk. Malangban valahogy nem akarnak nekünk tisztességes vacsorát adni. Szerencsére nyitva találjuk a dinnyézéskor felfedezett palacsintázót, ahol egy mogyorós és egy pandanos-sajtos verziót rendelünk. A faszénen, kis vasformákban sütött sós palacsinta zseniális!
04 July, Irány Ranupani!
Felpakoljuk cuccainkat és újra Tumpangba indulunk. Ezúttal angkottal. A végcélunk Ranupani, egy 2100 m magasan lévő falucska, ahonnan a túrák indulnak a 3676 m magas Semerura, Indonézia egyik legaktívabb vulkánjára, amely egyben a hinduk legszentebb és Jáva legmagasabb hegye. Még a Gede csúcsán ültették a helyi srácok a bogarat a fülünkbe, hogy ezt meg kell hódítanunk.
Persze vannak ide 'all-inclusive' túrák Malangból, de a fejenként több, mint 4 millió rupiás árat hallva és némi netes kutatás után hezitálás nélkül, magunk vágunk neki. Tumpangba érve a buszállomás melletti piacon péksütit és kávét rakunk a hasunkba, nem csak éhségünk csillapítására, hanem főként Évi rendszerint alacsony vérnyomásának felturbózására. Majd jöhet a helyi kórház, hogy egészségügyi igazolást kérjünk a vulkánmászáshoz. Egy fiatal doktornő látja el a főként motorbalesetes sérülteket, amiből sajnos akad folyamatosan. Megméri a vérnyomásunk, pulzusunk, súlyunk. Adatainkat látva azért rákérdez, hogy másztunk-e már hegyet…Kivárjuk, míg az egyik alkalmazott fénymásolatokat hoz a formanyomtatványból, majd 30-30 ezer rupiáért megkapjuk az igazolásokat. Feltankolunk helyi snackekből és visszatérünk a buszállomásra, ahonnan továbbindulnánk a következő faluig. Kora délután lévén helyi utasok már nincsenek, így ketten kell kicsengessük az angkot árát, amit nagy nehezen sikerül 50-ről 40 ezerre lealkudnunk. Gubug Klakahnál véget ér a tömegközlekedés. Innen két alap opciónk van: dzsip 450 ezerért vagy ojek (motoros fuvar) 100-100 ezerért. Mivel nem sietünk sehova, kiállunk az út szélére és várunk, hátha akad valami más megoldás. Kb fél óra után sikerül leintenünk egy helyi családot, akik hazatartanak Ranupani felé nyitott furgonjukkal. 150 ezerre sikerül kialkudnunk a fuvart, felpattanunk a platóra: irány Ranupani! Pak Tasrip családi panziójánál pattanunk le. Egy idős néni - talán a nagyi lehet - ad nekünk szobát. Időközben besötétedik, így leteszünk eredeti tervünkről, hogy keressünk egy portert a túránkhoz. A szálláshelyünkön a sátor mellé hálózsákot és matracot bérlünk, okulva a Gunung Gede-i éjszakai zimankóból. A nagyi vacsorája után nyugovóra térünk.
05 July, Egyre feljebb a Gunung Semerun
Reggel 6 körül már a reggeli sült rizst kanalazzuk tempével és tojással. Bérlünk még egy bádogedényt és bögrét a tűzrakás reményében, mivel minigázfőző sajna nem akad. A szomszédos warungból még beszerzünk egy-egy adag sült rizst, tofut, tempét és a nemzeti park felé haladva néhány frissensült banánt. A zsákjaink nem könnyűek, a kemping felszerelés mellett felpakoltunk meleg ruhával és reméljük elég mennyiségű ennivalóval, vízzel a két napra.
7 körül érünk a nemzeti park irodájához, ahol először bepróbálkoznak, hogy majd csak 8-kor nyitnak ki, addig várjunk. Ezt persze nem hagyjuk annyiban. Azt sem, hogy külföldiként fejenként 240 ezer rupiáért akarnak velünk belépőjegyet vetetni. Évi erőteljes, határozott stílusban közli, hogy vízummal, indonéz támogatóval rendelkezünk és a helyieknek szánt belépőjegyet kérjük. Pár percen belül ajánlatot kapunk, hogy vegyünk csak egy darab, külföldiekre árazott jegyet. Nem és nem. És igen, eredményes a nyomás, helyieknek szóló jegyet kapunk fejenként 24 ezerért (azzal a megjegyzéssel, hgy majd mutassuk be a túra után az indonéz személyi igazolványunkat…). Kitöltjük az adatlapot, átadjuk az orvosi igazolást és fél 8 körül nekilendülünk a Semeru meghódításának 2109 m magasságból.
Az út első szakasza igazi ajándék a változatos, fákkal teli, árnyas, jól kitaposott erdei ösvényen, ahol csodás madárdal mellett menetelünk. Tiszta, napsütéses időt kapunk és szinteltérésből csak alig. Két pihenővel, 11 óra körül érjük el az első állomást: 10,5 km után letelepszünk egy piknikre a 2400 m magasan lévő Ranu Kumbolo tónál. A menedékházban lobog a tűz, így merítünk a tó vizéből, felforraljuk és boldogan kortyoljuk a meleg kávét. Közben sorban jönnek a helyi túrázók érdeklődni, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, hova tartunk. Akad köztük olyan egyetemista, akinek iskolai kórusa mostanában járt Budapesten. Fő kemping-helye ez az indonéz túrázóknak, sokan csak idáig kirándulnak. De akár továbbmennek, akár nem, a tónál jellemzően eltöltenek néhány napot. Mi csak egy órácskát maradunk.
Szavanna-jellegű, ritkásan fás szakasz következik, ahonnan időnként már fel-felbukkan célpontunk, a még mindig nagyon távolinak, meredeknek és magasnak tűnő csúcs.
Néhány újabb kellemes óra alatt érjük el a tótól 10,2 km-re, 2700 m magasan lévő Kalimatit. Ez a túrázók másik fő táborhelye a közeli forrás miatt, ami az utolsó lehetőség vízszerzésre a csúcs felé. A helyszín egy lehangoló szemétdombra hasonlít leginkább, így nem csábít bennünket sem sátrazni, sem pihenni. Feltankolunk vízből és eredeti tervünk szerint továbbindulunk Arcopodo felé, ami kb 2 km-re, de 200 méterrel magasabban fekszik. Útközben helyi srácok megkóstoltatnak velünk egy frissen szedett sárga bogyós gyümölcsöt, ami annyira finom, hogy arcunkra van írva, meg sem kell szólalnunk, teletöltik a tenyerünk. Törünk felfelé, néha fél méteres szintkülönbséggel két lábunk között. Fáradunk és az eddig sem könnyű zsákjainkban cipelünk még 3-3 l vizet, hogy biztosan kitartson, míg másnap visszaérünk majd Kalimatihoz. Menetelés közben szóbaelegyedünk egy helyi fiúval, akiről kiderül, hogy magyar barátnője van. Lelkesen, nagy vigyorral kérdezi, hogy van-e pálinkánk. Bár megkínálnunk nincs mivel, kapunk útbaigazítást, hol érdemes sátrat vernünk Arcopodo felett, ahol ők is töltötték az éjszakát.
Még világosban sikerül elrendeznünk szálláshelyünk, összeszedni a szemetet, sátrat állítani, fát gyűjteni a tűzrakáshoz, hogy a gyorsan didergőssé váló időben forró teával melengethessük át magunkat. További tűzifa és lelkesedés híján a reggel vásárolt sült, zöldséges rizst már hidegen esszük meg. Teljes a sötétség, amikor először egy fejlámpa fénye, erőteljes szuszogás, majd egy fiatalember jelenik meg. Segítünk felverni a sátrát a miénk mellett, majd nyugovóra térünk.
06 July, Mahameru meghódítása
Nem sokat alszunk itt sem, pedig sokkal felkészültebbek vagyunk, mint a Gede-n. Ráadásul éjjel esni kezd, így bizonytalanok vagyunk, nekivágjunk-e a csúcsnak. Hajnali fél 2 körül halljuk, ahogy egy csapat elhalad a sátrunkhoz közeli ösvényen. Ha ők is nekivágtak, akkor nincs mese, megyünk mi is. 2 óra körül indulunk neki a közel ezer méternyi szintkülönbségnek. Perceken belül elérjük a fahatárt, és kezdődik a vulkanikus kőmorzsalékos, süppedős talaj, persze mindez marha meredeken. Nagy lendülettel, gyorsan lehagyjuk a már előttünk járókat. Nem csoda, hiszen mi még frissek vagyunk (már amennyire), ők már megmászták a Kalimati - Arcopodo szakaszt, amit mi még tegnap leküzdöttünk. Lenyűgöző látvány, ahogy visszanézve libasorban világítanak a fejlámpások a meredek hegyoldalon. Egy idő után eláll az eső, viszont kezd nehezedni a lábunk, így megállunk pihenni, nekivetkőzni, inni. Közben egy jól tempózó páros ér be bennünket, tőlünk kicisit jobbra, a sziklásabb gerincen haladnak. Igen, az elöl haladón gumicsizma van. Ez a legtutibb ismertetőjele a helyi túravezetőknek. Gyorsan a nyomukba eredünk, hiszen így biztosan a legkönyebb útvonalon juthatunk fel. Szinte túl gyors is a tempó, ahogy a francia lányt vezeti a helyi, szlalomozva a nagyobb kövek között, amikben a lábunk meg tud kapaszkodni és nem csúszunk vissza minimum minden második lépés után, ahogy azt tennénk a sötétben magunk botorkálva. Úgy 3 óra alatt, elsőként érünk fel így négyen a csúcsra, hatalmas vigyorral fogunk kezet és ölelkezünk össze mindannyian. A még mindig teljes sötétségben elmondhatatlan a morajló vulkán vöröses fénycsóvája. Magunkra szedünk minden felcipelt ruhadarabot, néhány fok van csak és fúj a szél. Ahogy pirkadni kezd, egy kőrakás védelmébe kuporodunk és élvezzük a látványt, a felkelő nap szineit a távoli csúcsok, a Bromo krátertava felett. Vacogva, de kivárjuk míg előbukkan a napkorong és megindulunk lefelé. Nagyszerű móka ez, ahogy Merapinál is volt: belesüppesztjük sarkunk a puha kavicsos felszíni rétegbe és csúszva futunk lefelé.
Sátorbontás után összebandázunk szomszédunkkal. Nagy életművész az indiai srác. Bangkokban él, de a munkája miatt folyamatosan járja a térséget. Jakartába jött most tárgyalni és összekötötte az üzleti utat egy kis szabadsággal. Kiderül, ő az, akinek a Gunung Baggingos mászótárs-kereső bejegyzésére visszaírtunk pár napja, de választ nem kaptunk. Végül így is megtaláltuk egymást. Nehezen, de végetvetünk a beszélgetős henyélésnek és megindulunk lefelé. Egészen a tóig csak néhány rövid megállót tartunk. Tűz a nap, a zsákunk húzza a vállunk, de gyönyörű az út. A Ranu Kumbolo ma is remek piknikterep. Vizet forralunk az előző nap bevált helyen a 'reggeli' zabpehelyhez és kávéhoz. Igen jó itt pihenni, feltöltődni. A felhők jönnek-mennek, a ködpára lassan belepi a tavat, majd néhány perc múlva elviszi a szél, kitisztul a látkép és újra tűz a nap.
Elegünk volt a túracipőből, így Évi szandira vált, Atti, mivel nem hozott váltó-lábbelit, mezítláb folytatja az utat. Annál is inkább, mivel a cipő a durva terepen úgy odatett mindkét nagylábujjának, hogy kérdés, helyén maradnak-e körmei. Egyébként sem maradt már túl sok kraftunk, de a mezítláb séta miatt muszály is lassabbra, óvatosabbra váltanunk. Meg-megállunk gyönyörködni, fotózgatni a dzsungelben. A fényképezőcipelést nem vállaltuk be, iPaddel örökítjük meg a látványt, főként Atti kedvenceit, a páfrányfákat. Az egyébként is lehengerlő látványt még érdekesebbé teszi a folyamatosan vándorló ködpára, ami hol beborít mindent, majd rövid időre újra utat enged a napsugaraknak.
A nemzeti park bejáratánál bevágódunk a warungba egy meleg teára. Egy csapat jogjai fiatal lebzsel ugyanitt, akikkel hamar szóbaelegyedünk. Kiderül, hogy két bérelt dzsippel indulnak Tumpangba hamarosan. Ezt a lehetőséget nem hagyhatjuk ki: gyorsan leadjuk a bérelt pakkunk, felszedjük cuccaink és csatlakozunk. A két platón is csak egymáshoz szorulva, állva fér el a velünk együtt összesen 30 fős társaság. Volt és jelenlegi pszichológia szakos egyetemisták a társaink. Útközben megállunk vásárolni a helyi almából, ami kinézetre olyan, mint a mi goldenünk, de ízre alulmarad. Sötétben érünk Tumpangba, ahonnan angkotokkal folytatjuk az utat Malangba. Ők onnan továbbindulnak Jogjába, mi pedig visszatérünk a már bevált Kampung hostelbe. A gazebok foglaltak, így a dormitoriban térünk nyugovóra. Előtte még Atti bepróbálkozik egy sült tésztával vacsorára egy utcai standnál, mondanunk sem kell, ez a vacsora is ehetetlennek bizonyul sajna. Egy jófajta Angker serrel koccintunk a nagy kalandra.
07 July, Malangi rekreáció
Kora délutánig a hostel tetőteraszán üldögélünk. Fáradtak és álmosak vagyunk, egy éjszaka abszolút nem volt elég az előző két nap kipihenésére. Viszont mintha a Mahameru jó szelleme továbbra is velünk lenne (és ez az egész napra igaz), meglepően simán haladunk a továbbindulásunkhoz szükséges elintéznivalóinkkal, ami időnként szórakozás, de sokszor teher és időigényes. Főként Attinak. Ő az, aki inkább megálmodja a távoli nagy felhőt, Évi pedig aki jellemzően lehozza ezt a földre és összegyúrja megvalósíthatóra. Aztán jellemzően együtt teszünk pontot minderre. Hát ez történik most is, amikor repjegyet vásárolunk Pápuára, amiről Atti úgy 5 éve álmodozik. Két nap múlva indulunk Surabayából (Sriwiyaja Air, IDR 350.000/2 fő), ahova holnap reggel startolunk majd vonattal. Dzsúzozunk, forróvízben 'áztatott' zabkását és almát majszolunk a piacon beszerzett pirított kesudióval megszórva. Szállást foglalunk Surabayába, tájékozódunk és egyeztetünk pápuai leendő hostunkkal, hogyan is jutunk majd el hozzájuk a sorongi reptérről. A 'hova is tartunk' történetéről majd később - 'hiszem, ha látom' alapon :)
Délután felülkerekedünk fáradtságunkon és meglepően minimális izomlázunkon. Sétára indulunk a kertváros felé. Teljesen új oldalát mutatja Malang, Jáva, sőt az egész ország. Akár Európában is lehetnénk. Holland hatásra épített hatalmas, kertes, rendezett villák, park, játszótér. Kicsit beleveszünk, majd visszakalandozunk a folyó túloldalára és hostelünk közelében kb 2 órás vacsorába kezdünk. Igényli a szervezetünk az energiapótlást, és a Malang konyhaművészetén esett csorbát sem árt kiköszörülni. Sárgadinnyedzsúzzal indítunk. Majd egy szomszédos kis családi standnál meglepően széles zöldségkínálatra találunk. Az alap rizs mellé válogatunk zöldbabot, fűszeres sinkonglevelet, sambalos padlizsánt és nangkát, valamint 'tempefasírtot'. Háziasan ízletes minden étel, kellemesen fűszerezve az alap fokhagyma és csili mellett. A vendéglátó család kedvesen, türelmesen válaszol kérdéseinkre, gyorsan fogja, hogy vegák vagyunk, a halízesítésű sambal ugyanúgy nem pálya számunkra, mint a jogjai édes nangka. Ez utóbbira a családfő cinkos vigyorral reflektál - nála nem ezt a verziót találjuk. Az utolsó falatok környékén megjelenik a 14 hónapos kedvenc. A kislányért mindenki odavan, szülők és nagyszülők egyaránt, boldogan adják egymás karjába, illetve hozzák oda hozzánk ismerkedni. Kellemes érzéssel és jólesően teli pocakkal búcsúzunk, majd egy rövid sétára beleveszünk a helyi kampung utcácskáiba. Desszertre a már bepróbált palacsintázó felé vesszük az irányt, de útközben újabb kulináris csodára lelünk. A kiírás - Pohong Keju - ismeretlen, így érdeklődve szemléljük, mit is rejt a mini stand. Sinkong ez (kasszava), ropogósra sütve. Azonnal kóstolót kapunk a kezünkbe a natúr verzióból. Az eladók kedvességének és a frissen felfedezett, filléres nyaminak persze hogy nem állunk ellen, kérünk egy adaggal a csípős-sajtos verzióból. A csokis és egyéb édes, cukros lehetőségek valahogy nem hangzanak csábítóan a kasszava mellé. A közeli palacsintázónál neki is látunk a doboznyi, meleg finomságnak, ami mellé teát kortyolunk és várjuk a már bevállt pandanos és mogyorós palacsintát. 8 körül vetünk véget az étkezésnek és vonulunk vissza hostelünkbe.
08 July, Surabaya
A 6.30-as 'ekonomi' vonattal indulunk Surabayaba. Már csak állójegyet kapunk, az ülő elfogyott, erre a vonatra nincs elővétel. Szerencsére akad szabad ülőhely. A vasútállomás előtt paopao-(itt bakpao-nak hívják)árus oszt nagy, forró gőzölt bucikat kacang hijauval, csoki+sajttal töltve. Ananászost, eprest nem merünk bevállalni, félve a műanyagíztől, cukormennyiségtől. Még egy meleg kávé beszerzése is belefér a start előtt. Ramadán ide vagy oda, mi megreggelizünk a vonaton, tiszteletlen ‘bulé' módon.
Surabayaban lepakolunk a szállásunkon, majd nekivágunk plázázni. Az Eiger sportboltban kezdünk, ami az egyetlen elérhető túrabolt-lánc az országban. Sem a kínálatra, sem a minőségre nem lehet panaszunk hátizsákok terén, ráadásul árleszállítás ideje van mindenhol a Ramadán miatt. Az egyébként evésre szánt időt, illetve a velejáró élvezetet így kompenzálják. Atti 'kézipoggyász zsákja' erősen cserére szorul és egy 35 l-es túrazsák mellett dönt. A Joceanék mosodája által elhagyott merino gyapjúfelsőjét csak egy pamutverzióval sikerül pótolnunk, mivel a merinót itt nem hogy nem árulják, az eladók nem is ismerik. A Malangban megvarratott, de továbbszakadt övtáskáját is lecseréljük. A három termékért 13ezer forintot fizetünk. Évi közben a pöpecebbnél pöpecebb bringástáskákat szemlézi értetlenül: miért ebben az országban - ahol a tekerésnek nincs igazán kultúrája - van ilyen tuti kínálat.
Surabayaban sajna folytatódik rossz vacsora sorozatunk. Annyira éhesek vagyunk, hogy az édesre ízesített sült, zöldséges tésztát magunkba nyomjuk, de a tea ihatatlan bűn rossz. Rossz teával még nem találkoztunk utunk során, csak közepessel, jóval és mégjobbal...
09 July, Utolsó napunk Jáván
Évi pattan ki elsőként az ágyból és a közeli piacra indul. Gyümölccsel és egy fokhagymás-sós, ‘churros' kinézetű, olajban sült kelttésztával tér vissza. Nyamm! A nap nagy részét a város felfedezésével töltjük. Végigsétálunk a folyóparton a kínai és arab negyed felé. Furcsa egy kirándulás ez, a kínai negyedet csak érintőlegesen találjuk meg, a folyóparti lakónegyed gettószerű (amint Yantri ezt megjegyezte, Indonéziában és általában Ázsiában a folyópartokon gettót találsz). Az arab negyedben mindenhol datolyát árulnak, úgy 6-8 féle van, nameg mindenféle, frissensült snacket a sarkon: vegyesen arab és indonéz jellegű nyamik, be is vásárolunk itt.
Az étkeket egy ház előtti padon, a negyed kis utcáján tüntetjük el, az itt lakó asszonyok barátságosan mosolyognak, érdekes a keleties, arab, és a már ismert indonéziai arcvonásokat látni keveredve a sétáló és cseverésző csoportokban. Eljutunk Jáva legősibb mosque-jához, ahonnan az iszlám meghódította a szigetet. Az épület monumentális, az ajtókon át látjuk a padlón heverő, alvó vagy a Koránt olvasgató férfiakat. A hangulat kissé nyomasztó a környéken, a tekintetek valahogy nem azok a szokásosan vendégszerető, kedvesen érdeklő fajták.
A legkülönlegesebb élményt a szavazóállomások jelentik, mivel nagy nap ez az ország számára, ma van az elnökválasztás: Jokowi vagy Prabowo? Július 22-én lesz majd hivatalos eredményhirdetés. Az angol nyelvű Jakarta Post napilapban érdekes fejtegetést olvasunk a választás időzítéséről a Ramadán idejére. Talán nyugodtabb, a testi-lelki tisztulás útján már elindult a társadalom többségi, muszlim része, mely hatással van a többiekre is.
Délután Atti kitartásának köszönhetően felhajtunk egy Crocs boltot a plázában, hogy pótoljuk Évi jól bevált papucsát, aminek a Bumi Langitnál lába kelt. Annyira rosszul viseljük ezeket a helyeket, hogy Évi szinte hisztériás lesz és közli, hogy ő majd inkább bírja mezítláb, csak húzzunk ki a hűtőszekrény-hideg, popzenétől hangos, neonfényben úszó, sosem látott méretű komplexumból. De Atti kitart, meglesz a bolt és akad pacsker is. Hurrá!
Este 8-kor indulunk taxival a reptérre. A Sriwijaya-gép 11-kor indul Makassar (Sulawesi), majd 3 óra transzfer után Sorong (Pápua) felé. A beszállásig kihasználjuk az ingyen wifit, teát, kávét és papírdobozban osztogatott vacsorát, amit légitársaságunk várójában osztanak az utasoknak.
