May 2014, Bogor először, másodszor ... negyedszer (Jáva, Indonézia)

Bogorba kicsit többször térünk vissza, mint szeretnénk. A város majdnemhogy egybenőtt Jakartával, mégis jóval kellemesebb, köszönhetően a hatalmas botanikus kertnek, a nagy fákkal szegélyezett utaknak. Kapunk itt jót-rosszat, alább kalandjaink sűrítve.

 

Az első élmény

Szakadó esőben érkezünk a jakartai reptérbusszal. Szinte azonnal akad egy segítőnk, aki megmutatja melyik angkotra szállva juthatunk el a vasútállomáshoz, illetve megsúgja mi a normál tarifa. Sajna a délutáni vonatot már lekéstük, amivel következő önkéntes helyünkre (Portibi farm) utazhatnánk. Nemcsak a repülőnk indul kb 1 órás késéssel Padangból Jakartába, hanem az átlag 45 perces utat úgy két óra alatt gyűri le a szakadó esővel vegyített óriási dugóban a reptérbusz. Az angkoton újabb helyi lányzóval ismerkedünk meg, aki eljön velünk a vasútállomásra, a kasszánál kedvesen ledumálja hogyan és hol kell jegyet venni másnap a reggeli vonatra. Ki is derül másnap, az egész rossz, nem lehet itt jegyet venni és másik vonatállomáson kell felszállni. Még így is elérnénk a vonatot, de jegyet már nem kapunk rá, így angkottal tesszük meg az utat Cicurugba.

Az első éjszaka Jáván, az egyébként hangulatos, belső kertes Pension Abu rendkívül lepattant szobájában: az ablakot egy drótháló helyettesíti, és majd' kétszer annyi rúpiába kerül, mint amennyit Szumátrán Abdinál fizettünk egy szép kis bungalóért. Előtte egy késői 'sztrítfúd-vacsora': főttkrumpli, lontong, tofu, édes mogyorószósszal leöntve. Desszertnek főtt sós mogyorót veszünk, kétfélét. Enak, azaz finom. "A jávaiak" egyébként nem tűnnek annyira nyomulósnak,  közvetlennek elsőre, mint azt Szumátrán többször emlegették a helyiek. Bogorban mindenesetre nem keltünk akkora feltűnést, mint a legtöbb szumátrai helyen. Eszembe is jut a büszke batak nép a Toba-tó körül, akik aztán valóban nem voltak könnyen megközelíthetőek, bár ennek ellenpéldája is akadt Maromban.

 

 

A második

 

 

Cicurugból angkottal száguldunk Bogorba, hogy szabadnapunkat a botanikus kertben töltsük. A helyi turistairodánál (igen, Bogorban még ilyet is találunk) iszunk egy uborka-dzsúzt (másodszorra már cukor nélkül kapja Évi), megkóstoljuk a viccesen kinéző zöld kókuszos palacsintát (pandanlevéllel színezik), majd irány a város közepén elterülő botanikus kert. Ez a leírásoknak megfelelően lélegzetelállító: 30+ méter magas és 200 év feletti fák, gyönyörű napsütés, (pandan)pálmagyűjtemény és buggyant turisták.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Estére jól elfáradunk, a szakadó esőben a vonatállomáson keresünk menedéket. Az indulásig belefér egy gyors avokádó-juice, majd egyórás zötyögés a tömött vonaton. Cicurugban még mindig szakad, így az estét a legközelebbi pecel lele gyorsétteremben töltjük, van wifi (hurrá!), olcsó tea és fedél.

 

 

Az eső továbbáll, mi pedig egyórás sáta után este 10-re érünk fel a Portibi farmra.

 

 

Harmadik

Vízumot jöttünk hosszabbítani ezúttal, laza 2.5 órás angkotozás után megküzdhetünk egy pattogó es ideges ügyintéző-lánykával, aki továbbküldene minket egy másik város hivatalába, mondván, hogy aktuális tartózkodási helyünk nem a bogori hivatalhoz tartozik. Végül egy gyors húzással kivágjuk magunkat, azt hazudván, hogy Bogorban szállunk meg az ügyintézés idejére. Ehhez indonéz hostunk, Yantri szállítja sms-ben egy bogori hotel címét. Vízum beadva. Ezután végigjárunk négy boltot, hogy sátort vásároljunk a Gunung Salak megmászásához. Sátor sehol, kárpótlásul egyórai angkot-hajkurászás után helyet kapunk egy ralliversenyzőnek készült sofőr mögött, aki fél kézzel kormányozva előzget hol jobbról, hol balról a szokásos esti zivatarban. Néhol az útpadka mellett hajtunk a gödrökben, így érünk két óra alatt vissza Cicurugba. Az utat egyébként a sofőr melletti ülésen ketten megosztva izgulhatjuk végig. A benzin ára a közelmúltban másfelszeresére nőtt (jelenleg RP 6500/l, azaz kb HUF 130), így a még eddiginél is szorosabban igyekeznek utassal megtömni a járgányokat.

 

 

Negyedik, talán befejező

Búcsút intünk Portibinek és zsákjainkkal felpakolva a 11 órás vonattal indulunk Bogorba, hogy délután befizethessük a vízumdíjat.

 

 

Mivel csodával határos módon következő nap már át is vehettők útleveleink, egy éjszakára a városban maradunk. Az Abu Pension nem csábít vissza, így szálláskeresésbe kezdünk, felfrissülve egy sirsak dzsúsztól és némi krupuktól. A warungos nénivel úgy összebandázunk, hogy két zacskó ajándék kasszava chips-szel megpakolva és útbaigazítva indít bennünket tovább egy angkottal.

 

 

Nagy nehezen rátalálunk a Hotel Semeru-ra (köszi wikitravel!), ahol egy ablaktalan, de meglepően tiszta és csendes szobát kapunk jóval olcsóbban, mint az Abuban. Bónuszként több, mint két hónap után (utoljára valahol Burmában…) melegvizes zuhanyt élvezhetünk. Aztaaa - hogy ez ilyen jó? :) Vízpazarlás ide vagy oda, nem sietünk a csapot elzárni…
A meleg zuhany mellett másnap hatalmas reggelit is kapunk a Semeruban: bubur kacang hijau gyömbérrel, feketerizs kókusztejjel, dinnye, papaya, melegszendvics vagy akár pirítós lekvárral és csokireszelékkel (igen, a helyiek tényleg így és ezt pakolják a rotira...).

Délelőtt nekivágunk felkeresni az egyik helyi bábkészítőt. Több helyről kapott instrukciók és térképek birtokában sem sikerül odatalálni.

Kérdezősködésünkre, mint mindig, most is akad egy segítőkész helyi, aki odavezet Pak Dase házához. Félbeszakítva ebédjét, a huncut öreg jó egy órát tölt velünk bábjairól mesélve és sztorizgatva. 62 évesen 11 gyerek édesapja. Mint minden indonéz férfi, ő is szenvedélyes kretek-füstölő, de egészségét minden reggel 3-5 km jogging-gal tartja karban.

 

 

32 éve készít és árul bábokat, hatodik generációja a szakmának itt, Bogorban. Elmondása szerint három bábkészítő maradt mára a városban, bár játszóhely támogatás híján már nincs a báboknak. Yogyakartában az ittenitől különböző, bőrből készült bábokkal megy még a bábszínház. A külföldi vásárlóknak küldött csomagok kifakult utalványait pörgeti a szemünk előtt, doboznyi van a főként Németországba, Hollandiába küldött utalványokból. A Rámájana szereplői ma is népszerűek, van még néhány a Mahábhárata bábjaiból is, és további, még az ő édesapja által készített antik darabok.

 

 

 

Lassan, okosan adagolva fed fel részleteket a történetből a mester, minket is kóstolgatva. Atti persze rákap az antik Garudára, végül a kiszemelt és szépen felsorakoztatott bábok közül mégsem ez a mívesen kidolgozott, nagyszerű báb nyer, ami egyébként évekig egy kormányhivatal dísze volt.

 

 

 

Ismerkedünk, mozgatjuk, nézegetjük őket: mindegyikük egyedi, kissé másképp tekint a világra. Végül a rendkívüli Hanumán (balra a fotón), Shiva második megtestesülése, a majom landol némi barátságos alku után - amit Évi bonyolít - szétszerelve a hátizsákban.  A kapott tanácsok alapján majd Yogjából postázzuk haza később, innen ugyanis - állítólag - olcsóbb a csomagküldés. A mester szépen megígéri Garudának, hogy ő majd akkor utazik, ha legközelebb jövünk: )

Pak Dase házából a sikátorokon át kiverekedjük magunkat egy széles, ősfákkal szegélyezett főútra, ami a Kantor Imigrasihoz vezet. Friss, ropogós, újabb 30 napig érvényes vízumunkat egy mangódzsúzzal ünnepeljük. A buszállomás felé útbaejtjük a piacot egy banánvásárlásra. Csöppet zavarbajövünk, amikor megkérdezik, hogy a 4 féle banánból melyiket szeretnénk. De Atti gyorsan kapcsol és kivágja magát: ‘saya mao pisang enak’ - finom banánt szeretnék!
Természetesen időbe telik, még a Cibodas felé (következő önkéntes célpontunk: YUM) induló angkot megtelik. De nem unatkozunk, egy rendkívüli nyelvérzékkel megáldott, elmondása szerint az utcán úgy 5 nyelvet megtanult helyi a busz ablakán behajolva szórakoztat bennünket. Még egy tányérnyi batagor kóstolót is szervez nekünk, miután mosolyogva nézi, hogy a helyiekhez hasonlóan 'toljuk a gorengant' (bő olajban sült tempe, tofu, édeskrumpli, banán válogatás), csilit rágcsálva mellé.