Egy-egy nagy hátizsák megpakolva a hátunkon, elöl rajtunk a kis zsákok, ráadásként egy 3,5 kg-os doboz, amivel a postára igyekszünk - így állunk a forgalmas Jl. Parangtritisen, Yogyakartában, várva a 2-es buszra. Az ellenkező irányba már legalább három busz elzúgott, a mi irányunkba még egy sem. Reménykedve tekintgetünk a berregő motorosok, becakok, autók, időnként elcsattogó lovaskocsik felett, hátha megjelenik a busz.
Hamar kiszúr minket egy, a közeli háznál henyélő ojek-sofőr. Ideballag, szóba elegyedünk. A posta az úticélunk, erre ő szemrebbenés nélkül 50 ezer rúpiát dob fel fuvardíjként. Mosoly, elfordulunk, jó lesz nekünk a busz, az háromezer fejenként. Gyorsan a reálisabb 20 ezer rúpiára módosít: ‘Duapuluh, Mister, dua ojek!' - (két ojekkel mennénk), de a motoron egyensúlyozás ennyi csomaggal, ennyiért még így sem dob fel minket. 'Lima ribu’ (ötezer)- közli rendíthetetlenül Évi. A másik ojek vezetője pedzegeti, hogy négyig jártak a buszok. Ez kicsit aggasztó, tekintve, hogy negyed öt van. Közben eltép egy üres kettes busz, tátogjuk felé, hogy 'KANTOR POS', vagyis posta: a sofőr a fejét rázza, ahogy elhalad mellettünk.
Hamarosan megáll egy taxis, lehúzza az ablakot, tárgyalunk. A posta említésére egyből mondja: ‘OK, OK’ , majd mutogat a taxiórára. A tízezres javaslatomra csak sajnálkozik, a minimum tarifa 20 ezer, mutatja, így továbbintjük. Következik a lovaskocsi, ő is ötvenezerrel indít, az ötezres (/fő) javaslatomat kiröhögi, aztán visszajön alkudozni - nem jutunk dűlőre. Visszaül, elhajt, nézek utána és látom ahogy egy újabb busz elmegy a másik irányba. A motorosok, bringák és egyéb járművek folyama csak áramik, pöfögve, recsegve, dudálva. Kevéssé a a szabályozáson, sokkal inkább a kölcsönös figyelmen és rugalmasságon alapul itt a közlekedés, az alap a ‘menni és menni hagyni’.
Egy becakos komótosan leparkol utánunk, idesétál, meg is kérdezem, hogyér' vinne el a postáig. Rámnéz, a szembogara mozdul gyorsan balra föl, majd jobbra, felmér kicsit, már tudom, hogy nem lesz szégyenlős: 'Limapuluh’ (ötvenezer) - mondja kacéran, felhívás ez keringőre, kérem. Elmosolyodok, és közlöm, hogy ötezer. ‘Noooo', indul a műfelháborodás, de mikor elfordulok, egyből bedob egy harminc, majd fejcsóválásomra 20 ezres ajánlatot - ez alá viszont nem megy, pedig becakból is kettő kellene; egyre nem férnénk fel ketten ennyi csomaggal.
Egy darabig csak állunk, és figyeljük a forgalmat, miközben izzadunk, a hátizsákok pedig fáradhatatlanul húzzák a vállunkat. A hátunk mögött üldögélő ojekesek időnként odakiáltanak: 'Limablas?' - már tizenötezernél tartunk. Évi cinkos mosollyal bepróbálkozik: ‘duablas - dua orang?’ - ’12 ezerért két fő?', de az ojekes nem enged a 15-ből. 'Szerintem tegyünk le a buszról, 20 perce állunk itt...' - mondom én, kissé bizonytalanul. 'Oké. Leszervezed?' - kérdi Évi, és kitartóan bámul arra, ahol fel kellene tűni a busznak. Egy újabb taxis áll meg, kiszáll, alkudozunk. Közben hátulról az ojekesek tizennégyet kiáltanak. Hátranézek, látom hogy szélesen vigyorognak, élvezik a műsort.
Egyszercsak feltűnik egy busz, és lám: kettes. A taxis még próbálkozik: a megállótól még gyalogolni kell ám! - de látva, hogy veszett az ügy, mosolyogva leinti a buszt nekünk. ' I help you with luggage' - még a csomagot is segít felrakni, ahogy a lassan guruló buszra felevickélünk.
Hát így játszunk. Indonéziában, bekkpekkel.
No comments :
Post a Comment