Az Északi Sziget legjobb egynapos túrájának titulált Alpine Crossing kedvéért komoly kutatásba fogtunk megfelelő, a Nemzeti Park környékén lévő WWOOF-hely után. A túrát és a nemzeti parkot még Sabine-ék javasolták és mivel Hokianga környéke (a másik javaslatuk) is bejött, ezt is megnézzük magunknak. Persze az is lehet, hogy bárhová mennénk a szigeten, jó helyeket találnánk, de ennek kiderítésére komolyabb expedíciót kellene szerveznünk.
Ahwi Farm egy maori kötődésű hely Turangiban, a nemzeti parktól északra. Az emailek alapján egy, a maori helyi közösséggel szoros kapcsolatot tartó, az eddigiektől eltérően üzemeltett gazdaságba látogathatunk, ami elég izgalmasan hangzik. A közel 200 km-es utat ismét végigstoppoljuk, két fuvarral eljutunk Turangiba. Az első sofőrünk - egy helyi búvároktató srác - csak a következő faluig tud vinni, viszont a második autó sofőrje, egy kedves és ráérő, szintén kiwi tanárnő (igen, végre felvett minket két “fehér új-zélandi” is!) egészen a farm bejáratáig visz. Ami viszont néptelen. Kicsit körbejárunk, megcsodáljuk a különféle, újrafelhasznált anyagokból épített hajlékokat, amik a méretes kertben, fák között elszórva helyezkednek el. Leülünk kicsit a közösségi konyhánál, amit láthatóan nem használtak egy ideje, a mellette lévő fűszerkertet felveri a gaz: lesz mit csinálnunk itt.
Egyszercsak megjelenik egy nagydarab, mackós, szőke fazon, aki Andy-ként mutatkozik be és tud rólunk. Lisa, akivel kapcsolatot tartottunk, alighanem elfelejtette, hogy jövünk. Andy megmutatja a bungalókat, be is telepszünk az egyikbe. A házikókat egy börtön területéről kapták adományként és szépen átalakították az önkéntesek elszállásolására. Az ajtókon kedves kis festményekben a permakultúrához kötődő jelmondatokat olvashatunk.
Nemsokára Lisát is megismerhetjük, aki Katja-val, az éppen itt lévő egyetlen német vúferrel érkezik meg. Lisa viharos belépője után kissé elbizonytalanodunk: valóban ezt szeretnénk itt? Az egyébként mosolygós, az arcán is tetovált (ez nem ritkaság) maori asszonyság valahogy túlpörgött, kapkodva igyekszik mindenkivel foglalkozni, amitől a káosz előszele csap meg minket. Estére Lisa felkérésére mi főzünk ketten vacsorát. Gazdag lencselevesünk citromos rizzsel általános siker. Ezek mellé Lisa salátája a szivárvány minden színében pompázik, a mángold- és reteklevelek mellett mindenféle ehető virággal tarkítva. Reggel pedig már Atti szedi a tojásokat a tyúkok alól, akik ezt megértően tolerálják. Ők egy komfortosan berendezett utánfutóban laknak és elbánnak az összes kiszedett gazzal.
A Taupo-tó partján lévő, varázslatos fekvésű, Waihi nevű maori faluban - ahol turistát nem szívesen látnak, ‘privát település’, ahogy a bejáratánál olvasható - dolgozunk kicsit az egyik lakó, Lisa nagynénjének kertjén. Vendéglátónk szeretné a heyieket visszaszoktatni a növénytermesztésre, önellátásra, ez itt pedig a “pilot project”, vagyis a minta, amit majd remélhetően követnek a többiek is. Odafelé - miután kis híján elhagyjuk a kocsi mögé akasztott utánfutót, amit röhögve és megkönnyebbülten akasztunk vissza - pakolunk egy kis mulcsot a fatelepről. Vissza pedig apró kavicsot az út mellől, amit az útépítők hagytak ott. Lisa nagylelkű lazasággal bánik a mindenütt rendelkézésre álló erőforrásokkal. A kavics majd a piactéren kerül leterítésre, Awhi Farm piaca ugyanis két hét múlva újraindul.
Hétvégére egy kedves csoport érkezik, akik itt zárják tanulmányaikat fenntarthatóság témában. A kurzus vezetője valaha a farmon lakott, többek között ő tervezte és építette önkéntesek segítségével Lisa kizárólag újrafelhasznált anyagokból összerakott házát. A beszámolóik mellett hagynak időt kirándulásra is. Így jutunk el a Rotopounamu-tóhoz, mely körül lenyűgöző erdei sétaút vezet.
Vasárnap reggel kimegyünk Moana, az egyik helybéli maori földjére, hogy megalapozzuk a jövendő erdőkertjét. A kilenc csonthéjas, nitrogén-megkötő fa helyét jelöljük ki a családi birtokon: ponyvával takarjuk a sűrűn benőtt földet, amely alatt a növények elsorvadnak idővel. A fák között legalább 6 méter távolság szükséges, ha nagyok lesznek, ne kelljen versenyezniük. Moana körbemutogat: "itt lesz az erdőkert, a folyó felőli, alacsonyabb területen láp, arra házak, majd odébb veteményes". Ennek megvalósításához a család egyetértését is össze kell hoznia. Hosszú távra tervez: a fák legalább 6-8 év, míg termőre fordulnak majd.
Andy, aki az erdőkertek specialistája, láthatóan lázban ég, kérdez és kérdés nélkül is osztja tanácsait. Tapasztalataival, kutatásaival támogatja azokat, akik hasonlóan gondolkodva fenntartható, természet-barát elvek szerint építenének kertet: bárki számára elérhetők munkái. Gyorsan kiderül róla, hogy a tudás olyan tárháza, amelynek ajtaja mindig nyitva áll. Sőt, ebből a tárházból tódul ki az információ, ha kéred, ha nem. Hamar képbe kerülünk a farm történetével: hogyan kezdtek nemrég gyümölcsfatelepítésbe és hogyan próbálnak a veteményezés évei után most minél több évelő fajt telepíteni, hogy kevesebb munkával jusson ugyanannyi ennivaló. Andy a világ minden részéről csereberél különleges évelő fajtákat. A svéd kutatók által nemesített, gyepként terjedő csodaepret a lakókocsijában pátyolgatja. A bőtermő, ízek sokféleségét produkáló kazah félvadalma még Ausztriában várja az utazást. Van már évelő fokhagymája, és babból is tudja, melyik a legjobb ízű, legellenállóbb és évről-évre termő fajta, amit majd a saját kertjében fog telepíteni, ha egyszer megkapja az állampolgárságot. Esze ágában sincs visszatérni hazájába, Németországba. Sőt, ki sem tervezi tenni a lábát Új-Zélandról, mely szerinte jelenleg az egyetlen életre alkalmas hely a világban.
A csapat záróvacsijához átparkoljuk a ház mellé az utánfutót. A negyedik generációt képviselő mobil kemence - a korábbi kísérletek széthullottak, felrobbantak vagy eláztak - már kitartóan szolgál. A benne Andy által gyúrt tésztából, a Lisa által sütött pizzákat további több estén át faljuk lelkesen.
Vasárnap a csoporttal Katja is távozik, így ketten maradunk a háziakkal, Lisával és kislányával, Maryblossommal, valamint Andyvel. Napközben a piac területét csinosítjuk: gazolunk, kaszálunk, virágokat, fűszernövényeket, articsókát ültetünk. Az egyik emelt ágyást meg telerakjuk salátapalántával, hogy a következő vúfereknek legyen mit enniük, illetve eladniuk a piacon.
Vacsora ötösben a fenyők alatt, a kerek asztal körül. Maori nyelvén Maryblossom áldja meg az ételt és indítja a szertartáshoz tartozó kézfogást. Az időjárás ma kegyes volt, egész nap sütött a nap, így még este is kellemes kint üldögélni, beszélgetni. A tegnapi pizza tésztájából sütöttünk kis kifliket, hozzá kerti saláta jár spárgával és fava-bab pástétom. Maryblossom elmondja a mihimihi-t is, ami egyfajta bemutatkozás: “a neved, folyód, hegyed, városod, országod, a szüleid és ami még fontos neked" - mondja Lisa. Később az iskolában mi is elmondjuk ezt a saját nyelvünkön a gyerekeknek. Jó tradíció. Tetszik.
Ahogy a flaxhez kapcsolódó hagyományokat is szeretjük. A 'mire nem?’ használható őshonos növény ez. Fonnak belőle kosarat, szőnyeget, szőnek ruházatot, hálót, a virág nektárja és a levél nedve alkalmas sebgyógyításra, ekcémára, a gyökér emésztési problémákra és festésre, a szár házak vagy tutaj építőanyaga lehet, de fáklyaként is kiváló. Mi csak a virágfonás technikáját lessük el Maryblossomtól.
Egyre jobban otthon érezzük magunkat az elsőre erősen kaotikusnak tűnő farmon és annak színes lakói között. A 'cellánk', vagyis kis faházunk (amely a közeli börtön területén tényleg cellaként szolgált valamikor) ablakából ma este végre látunk csillagokat is. Évit az esti hideg az ágyba tereli, de Atti tovább csodálja őket: egy nagy fenyő sziluettje körül sorakoznak, így egy karácsonyfát alkotva. 'A legszebb karácsonyfa, amit valaha láttam!'
Új társainknak, a két német vúfer párosnak már mi mutatjuk be a farmot és annak praktikus tudnivalóit. Könnyű a dolgunk az újrafelhasznált anyagokból jól megépített komposztvécékkel, mivel azok instrukciókkal is el vannak látva. Ezekbe bizony pisilni is lehet (ha épp muszáj, egyébként a gyümölcsfáknak illik juttatni a sárgát), a gilisztafarm lakói gondoskodnak a tartalmak lebontásáról.
A lelkesedés ragadós, mindenki pörög a fejlesztéseken. Mi újraélesztjük a farm facebook oldalát és beindítjuk a piac új idényének reklámját. A lányok a piac festett tábláin dolgoznak, a fiúk pedig - az asztalosnak készülő Ferdinanddal az élen - Lisa konyháját, amit jelenleg mindannyian használunk, pofozzák ki. Mi ennek kifejezetten örülünk, ugyanis elég sok időt töltünk itt. Akarva-akaratlanul, de mi lettünk a főszakácsok, ami a megnövekedett létszámra (közben érkezik még egy amerikai lány is) és a kertben jelenleg aratható minimális alapanyagot számba véve már nem is olyan kis feladat. Egy napra a német lányok átveszik a terepet. Azért a segítségünk ekkor is jól jön, hogy végül együtt kóstolhassuk - többek közt - Lia kelttészta-alapú rebarbarás pitéjét, amire Évi töri a makadámdiót.
Elég gyorsan megszeretjük a terepet a farmon kívül is. Turangi városka környéke tele túra- és bicikliutakkal. A farmtól csak pár perc a Tongariro folyó mentén húzódó, madárcsicsergős védett terület, ahol Évi reggeli sétáit teszi, de délután időnként Attit is sikerül kicsábítania.
A napjaink roppant színesek Lisa minden-lében-kanálságának köszönhetően. A biztos az, hogy minden dinamikusan változik, de előbb-utóbb megvalósul. Így van ez az iskolalátogatással is, ahol a Lisa által beindított közkert rendbeszedésével indítunk, együtt a gyerekekkel. Ezután az osztályteremben jöhet a mihimihi, majd fénypontként az osztály eljárja nekünk ősi táncukat, a haka-t.
A kolonalizáció 150 éve után a maorik egy része kultúrájuk újraélesztésén, a tradiíciók felelevenítésével és a közösségi helyek (wharepuni) létesítésével identitásuk megerősítésén dolgozik. A suli jó példája ennek, ahol a gyerekek a maori nyelvet és vele szokásokat szívnak újra magukba.
És igen, tartunk szabadnapot is. Méghozzá mind együtt a vúferek. Egészen ottlétünk végéig várunk ezzel, hátha az időjárás kegyes lesz és támogatóan áll túránkhoz a Tongariron, amiért tulajdonképpen erre tévedtünk. Hosszú hezitálás és a városi, illetve hegyi turistacentrummal való egyeztetés után végül nekivágunk. A látvány lenyűgöző, a szél csontig hatoló. A táv jó kétharmadán már túl vagyunk, amikor a csapat egyik fele visszafordul. Évi persze oszlopos tagja a négy kitartónak egészen addig, még a szél háromszor egymásután úgy földhöz nem vágja, hogy be kell ismernie, ez már buta vakmerőség és visszafordítja társait. Hogy túlbillenjünk a meghátráláson és átmelengessük testünk-lelkünk, este meglátogatunk egy helyi termálfürdőt. Andy szállítja kis csapatunkat autóján, miközben megvitatjuk az autózás és repülés jelenleg szörnyen szennyező és fenntarthatatlan voltát. Repceolajjal működő autók, alkohollal tankolt repülők és felelősen goldolkodó és cselekvő emberiség jelenik meg nagy közös álmunkban.
Utolsó délelőttünk Turangiban a 38. Taupo-tó körüli bringás rally köré szerveződik. Lisa és aktuális önkéntesei évről évre oszlopos tagjai a csapatnak, akik az közúti csomópontoknál segítik a forgalom zavartalan haladását. Mi felváltva tekerünk ki a helyszínre, hogy a pakolással, készülődéssel is meglegyünk, mire Andy elvisz minket az Aucklandbe tartó buszhoz.
Búcsúzóul Lisa a szekrénye mélyéről előhúzza egy régóta tartogatott kincsét: az új-zélandi tervező által készült szoknya olyan, mintha Évire szabták volna.
Atti Lisa maori rokonától kap bátorító útravalót, aki átmenetileg családjától távol, az egyszerű életre és az önfejlesztésre hangolódva az Awhi farmra költözött: “tudni fogod majd hogyan tovább, ha hazaértél”.
