Október 31
Kaiwaka-ból - mivel tömegközlekedés nincs ezen a részén az országnak - 4 stoppal jutunk el Omapere-ig, ami egy apró település a Hokianga-öbölben. Először egy korábban mozifilm-díszleteket tervező építész vesz fel minket, aki Dél-Afrikából költözött ide a lányai miatt (“nem akartuk, hogy a nőket másodrendűnek tekintő társadalomban nőjenek fel”). Az apartheidről, a magyar és dél-afrikai rasszizmusról és még néhány mindennapi témáról cserélünk eszmét. Építészünk lefordul egy népszerű partszakasz felé, szerencsére a főúton pár perc alatt akad fuvarunk.
"Where you’re heading, bro’?" - kissé betépettnek tűnő, vidám és közvetlen vezetőnk Ausztráliába jár dolgozni, bányákban keresi a pénzt hosszú műszakokat vállalva, majd pár hétig itthon élvezi az édes semmittevést.
A következő fuvarosunk egy idősebb farmer, aki testelhagyásos kalandjait és a Holdon lakó árják titkait osztja meg velünk. Az édesanyja amúgy megjósolta a 3. világháborút (pár éven belül várható) és a saját fia halálának évét is. Atti kissé kezd fáradni az anyósülésen, ekkor kis szünet következik.
Némi várakozás az út szélén és megáll egy lószállító utánfutót vontató verda. Vezetője, a kedves, nagydarab festő-tengerész évekig lakott egy mangrove-erdőben egyedül, és Hundertwasser barátja volt. Évekig delfinnéző kirándulásokra vitte a turistákat a part mentén, majd járt kis hajójával egyedül az USA-ban és Spanyolországban is. Most visszavonult egy hegyi faluba a partnerével, ahol a házát építgeti (“még mindig nincs kész, és egyszerű, de nagyon szívesen látlak titeket, ha zárva a hostel”). Kitesz minket az egyetlen backpacker szálláshely előtt a faluban, de előtte felíratja velünk a telefonszámát.
A Globetrekkers-ben (29 NZD/fő/ágy) szerencsénkre ketten vagyunk a 4 ágyas teremben. Miután becuccolunk és szusszanunk egyet, sétára indulunk a közeli kilátóhelyre, ahol ritka egy látványban van részünk: a végeláthatatlan tengerből hatalmas hullámok érkeznek és ütköznek a meredek sziklafalhoz alattunk, míg az öböl túloldalán gigantikus homokdűnék emelkednek. A látványtól megrészegülve vásárolunk is egy palack bort, amit a tengerparton kortyolgatunk. A Szent-György hegyi Horváth Pince szürkebarátjára emlékeztet az íze, ami persze hazatereli gondolatainkat...
November 1
Reggel összeismerkedünk a hostelben megszálló fiatal svéd párossal, akik a Waipoua-erdőbe tartanak, amit mi is terveztünk. Mint sok más turista, ők is vettek egy használt autót, hogy bejárják a szigeteket. Tömegközlekedéssel számos hely nem érhető el, a másik népszerű választás a lakóautó-bérlés vagy vétel, ezekből a régebbi darabok potom áron beszerezhetők.
Néhány órát sétálunk a lenyűgöző kauri-fák közt. A legidősebb, Tane Mahuta úgy 2000 éve csírázhatott ki. Az erdő ‘legkövérebb’ fájának törzse pedig 16 méter kerületű. A maorik nagyra becsülik az óriásokat, a legnagyobb fák mellett névtábla és magyarázat is található. Az európaiak érkezése előtt meglehetősen ésszel, fenntartható módon gazdálkodtak a fákkal, amiket csak “engedéllyel” lehetett kivágni (hasonló szokás él Fijin a mai napig). A kirándulás mindannyiunkat kimerít; a roppant fák jelenléte valahogy megterhelő, materialistább nézetek szerint az állandó felfelé nézegetés miatt fáradtunk el.
November 2
Szállásunk tulajának javaslatára Dargaville felé stoppolnánk. Reggel kilenctől délután kettőig - egy kávészünetet leszámítva - az út mellett próbálkozunk, időnként helyet változtatva. Néhány autós barátságosan integet, vagy éppen mosolyogva továbbhajt, de megállni valahogy senki sem akar.
Irányt váltunk az út túloldalára húzódva és egy holland fiú autójában el is indulunk végre. Szinte még ki sem szálltunk pár faluval odébb, amikor egy maori tanárnő lassít mellettünk. Kapunk egy kis beavatást a környék spirituális jelentőségébe és először hallunk tőle a törzsi gyülekezőhelyekről, a marae-okról.
Egy feltehetően kínai srác a következő sofőrünk, luxus terepjárójával egy rövid szakaszt ismét lenyomunk. Néhány perc várakozás után egy újabb maori vesz fel bennünket szakadt, koszos járgányával.
Az utolsó kb 200 km-t egészen Aucklandig sikerül egy autóval bevennünk. Pedig már szinte feladtuk, az aktuális kisváros szálláshelyeit nézegettük útikönyvünkben. A 20 éves, gyerekkora óta itt élő, Skóciából érkezett táncos fiú egészen Ponsonby-ig (Auckland legkellemesebb része) visz bennünket, pár perc sétára tervezett szállásunktól. Új-Zéland, a ‘mini-USA’, junk food és popkultúra, a sajátos kiwi szokások, maorik és ‘fehérek’ viszonya, a maorik mint bűnöző réteg, a kortárs tánc-tanítás rejtelmei, sérült gyerekek tanítása - többet megtudunk a többségi társadalomról és nézeteiről tőle, mint az eddigi pár hét során összesen. Ja, igen, ma utaztunk mindenféle népekkel, csak épp igazi kiwi nem vett fel minket.
A Brown Kiwi-ben nincs szabad ágy. De van a recepció felett egy zárt galéria a bennfenteseknek, amit átpasszolnak nekünk erre az éjszakára.
November 3
Aucklandben reggel ismét esik, buszra szállunk Napier felé, ami helyes kis városnak tűnik útban következő vendéglátónk felé. Barátságos sétálóutcán érkezünk a városba, és a tengerhez már közel járva utunkba akad egy art deco épületben helyet kapó hostel (28 NZD reggelivel és egy japán lány szobatárssal), ami jó példája a város építészeti stílusának.
Hosszú volt az út Új-Zéland egyik legfőbb borvidékéig, a Hawkes Bay-ig. Egy itteni Sauvignon Blanc-nal barátkozunk a megérkezés örömére a tengerparton sajttal és almával kísérve, az egész kellemes esti melegben.
November 4
Napier végeláthatatlan tengerpartja és promenádja hosszú sétákra lett teremtve, amit meg is teszünk a reggeli napsütésben. Jókedvünk kicsit apad, amikor 40 NZD/nap alatt nem találunk bérelhető bringát. A kertvároson át, ahol a fű mindenhol 25 milliméteres, a sövény derékszögben nő és a rózsák illata bódító, hosszú sétával jutunk el a város-széli, legközelebbi borászathoz. A 7 fajtából álló (szerencsére ingyenes) kóstolót fanyalogva hörpöljük. Talán két olyan bor van, amiből egy kortynál többet is szívesen fogyasztanánk. Programunk végére még az eső is elered. Szerencsére egy helyi ingatlanügynök visszarepít bennünket a városba (‘a lányom Európában tanul, muszáj kedvesnek lennem az európaiakkal!’ - vicceskedik), ahol kényszert érzünk egy újabb palack bor vásárlására, hogy helyrebillentsük lelkünkben Hawkes Bay imázsát. Először értetlenül nézünk, amikor az eladó igazolványunkat kéri. Majd nagy vigyorral köszönjük meg kedvességét, mikor közli, hogy a korunkat szeretné ellenőrizni a borvásárláshoz.
November 5
Reggeli után elcsípünk egy másfél órás art deco városnéző túrát. Napier az 1931-es földrengés után 3 év alatt újraépült az aktuálisan hódító art deco stílusban. Egyedülálló mennyiségben és állapotban őrizte meg a város ezeket az épületeket. Számos üzlet ma is követi portáljával az adott épület stílusjegyeit, és évente fesztiválnak is helyet ad a város, amikor a helyiek korhű ruhákba öltözve korabeli tevékenységeknek hódolnak.
Kora délután felülünk előzőleg lefoglalt buszunkral Takapau felé, ahol egy, az eddigiektől eléggé eltérő helyen vúfolunk majd: Oruawharo Homestead.
No comments :
Post a Comment