A többheti intenzív kertészkedés alatt sokat tanulunk és tapasztalunk, de kicsit megroggyanunk a talicskák és lapátolás közben. Van ám fájós hát, vízhólyagok és lesúrolhatatlannak tűnő kosz a kezünkön. A nagy permakulturálódás után Éviben erős igény támad valami más tapasztalatra, így kinézünk egy, ezúttal nem annyira ezen a vonalon dolgozó helyet. Az Oruawharo Homestead egy családi vállalkozás, ahol szintén termelnek egy kisebb biokertben, de a hangsúly inkább a grandiózus “kastély” felújításán és a vendéglátáson van. Parkszerű, hatalmas kert veszi körül, első ránézésre idill a javából.
Peter és Diane aucklandi életüket lecserélték a vidéki létre 15 éve és belefogtak ennek a hatalmas háznak a felújításába. Eme látszólag soha véget nem érő feladatnak élnek, korhű módon egytől egyig felújítva a helyiségeket, gyönyörű régi bútorokkal megtöltve a szobákat. Hobbijuk finanszírozására a házban vendégeket fogadnak high tea-délutánokra, továbbá esküvőknek nyújtanak helyszínt a nagyszerű kertben.
Az esküvők tartásához még egy templomot is idetelepítettek a faluból. Két kamion vonszolta ide két darabban, itt összerakták, sőt építettek mellé egy ipari konyhát, ahol Diane alkalmanként (amiből elég sok van) főz a vendégseregre.
A múzeum-szerű ház (a Nagytétényi Kastélymúzeum elbújhat mellette) egyik kényelmes emeleti szobájában nagyokat alszunk, hála az elektromos ágymelegítőnek is (luxus, sic!). Az első, hideg és esős napokon végigisszuk a tea-kínálatot, miközben Évinek takarítás jut feladatul, Atti pedig ablakkereteket csiszol a festéshez a műhelyben.
Hamar kiderül azonban, hogy egy világ választ el minket a háziaktól. Eddigi önfenntartásra törekvő és egészség-tudatos, “igazi” ételeket kreáló vendéglátóinkhoz képest itt a modern gépek, a gyors megoldások és késztermékek dominálnak. Mi magunk is meglepődünk magunkon, hogy az élethez és ételhez való gyökeresen más hozzáállás mennyire eltávolít. Diane nem tud napirendre térni különös étkezési szokásainkon: müzli mógyorókrémmel, nem szeretjük a bő vízben ízetlenre, tápanyagmentesre szétfőtt zöldséget, bőven fogyasztjuk a zöldfűszert a kertből a kész bolti salátaöntetetek helyett, brokkoli a pizzán ‘gumigomba’ helyett? Brrr… És az sem segíti a közeledést, hogy nem veszünk részt az esti tévénézési ceremónián, ami a szocializálódás fontos terepe lehetne. Legalábbis a velünk együtt itt lévő fiatal német vúferek példájából ítélve, akikkel valahogy jobban közös hangot találnak.
Peter mosolygósan lelkes munka-orientáltsága és rugalmassága emellett lehengerlő, míg Diane jellemző savanyúsága, melyből azért néha sikerül kibillennie, már nehezebben viselhető. Viszont Ollie, Peterék lányának német férje személyében hamar rokon lelket találunk, aki vúferként itt ragadt és kitanulta az ács-asztalos mesterség csínját-bínját, ráépítve erdész előtanulmányaira Németországból. A fával, mint anyaggal és a fákkal, mint élőlényekkel bizalmas viszonyt ápoló Ollie tanácsára fedezzük fel a kastély mögötti százéves erdőt, majd pár nap múltán biciklitúrázunk egyet a Monckton Reserve-be, ami egy kis foltnyi megőrzött ős-erdő a temérdek legelő között. Egy helyi farmer óvta meg és adományozta az államnak, védett területté nyilváníttatva.
Takapau nem egy kifejezetten izgalmas hely, legmegkapóbb színfoltja a szelektív hulladékgyűjtőállomás. Ami viszont tényleg jól sikerült.
Három napig gazolás következik, kezdve a sövényekkel, majd a felemelőbb fűszerkertre váltva. Mindeközben kiterveljük a "szökést a kastélyból”. Kinézünk egy újabb, permakultúrát és biodinamikus termesztést megvalósító családi birtokot Havelock North környékén, ami ismét közelebb esik a Hawkes Bay-borvidékhez is. Kettőt egy csapásra!
Házigazdáink nem tűnnek meglepődöttnek, mikor bejelentjük távozásunk. Peter csak szokásos szlogenjével válaszol: “no worries!”, azaz “ne aggódj!”. És mi nem is aggódunk, hanem visszakanyarodunk eddigi ösvényünkre, irány egy újabb családi farm!
No comments :
Post a Comment