Silimalombu faluban, a szumátrai Toba-tó mellett sétálunk Elsie toko-ja, vagyis boltja felé. Az indonéz SIM-kártyánk feltöltésre szorul, és Elsie állítólag árul kreditet (pulsa). A bolt egy átlagos, kék-fehér ajtó mögött bújik meg, hangos Horas!-kiáltásaink után be is invitálnak minket. Kérünk 25.000 rúpiányi pulsa-t, miközben ennek feltöltése zajlik, az addig csöpörésző eső hangosan dobolni kezd a fémtetőn, majd mindent elnyomó dübörgésre vált. A háziak mosolyognak, és beljebb invitálnak a konyhából. A másik helyiség ablakai a tóra néznek, kapunk két széket, hogy élvezhessük a nem mindennapi látványt. A tó szelíden hullámzik, ámde felszínén milliónyi apró robbanás táncol. Az esőcseppek őrült hangyaserege ostromolja a rendíthetetlen tavat: víz a víz ellen. Az események kontrasztja rendkívüli, míg az előttünk látható képen csak a kék és szürke finom árnyalatai váltakoznak. A vízfüggöny mögött felsejlenek a túlparti hegyek, alattunk pedig gyerekek ugrálnak be ruhában a tóba, hatalmasat hancúroznak: ők tudják, mikor kell itt pancsolni menni. Ahogy betörnek a képbe, és Évi felhívja figyelmem a mellettük lévő rikítóan színes halászhajóra, már sietve kapnék az egyébként mindig nálam lévő Nikon után: most persze a farmon maradt, így a fejemben íródnak a mondatok folyamatosan. Csak éljük a pillanatokat egymás után, amikor dübörgés hirtelen elhalkul, az eső egyik másodpercről a másikra ismét csendesre kapcsol, a hangyasereg felszívódik, a gyerekek pedig visszamásznak a sziklákon át a házhoz.A telefonomra nézek, egy sms jelzi: kreditek feltötése sikeres. Megköszönjük és fizetünk, majd ismét Horas-t köszönve hazaballagunk.
No comments :
Post a Comment