- Ke mana Marta's boat? - kérdezgetjük Ajibata kikötőjében, Parapat város mellett az embereket. Hamarosan meglesz a hajó, még épp időben felpakolunk és elindul velünk át a Toba-tavon Samosir sziget felé. Ratnához - silimalombu-i hostunk - érkezve Atti egyből ki is dől az egyik szobában, még mindig lábadozva az előző napi gyomorrontásból.
Évi körülnéz kicsit - épp egy temetési ceremónia végére érkeztünk, nem túl szerencsésen. A falu összegyűlt erre az alkalomra, Ratna rokonai is ideutaztak. A temetésen együtt énekelnek, de nincs sírás vagy jajveszékelés. Erősen hisznek a szellemekben: mivel az elhunyt halála nem volt várható, sót szórnak a sírra és arra kérik szellemét, ne kísértse őket. Másnap hajnalban a család beszélgetésére ébredünk, akik ritkán jönnek össze, így az alkalmat kihasználva az étkezőben aludtak együtt, a földön egymás mellett. Reggelig beszélgetnek, időnként hangos nevetés hallatszik be a szobába. Különösen hangzik ez egy ilyen esemény másnapján, de "az élet megy tovább", mert muszáj neki. Legalábbis látszólag: az itt eltöltött napok során figyelmesebben szemlélve őket azért kiderül, hogy az ügy feldolgozása azért nem ilyen egyszerű, és erősen befolyásolja ittlétünket is, de nyíltan csak egy alkalommal kerül szóba előttünk. Ratna a faluközösség legaktívabbnak tűnő tagja. Számos olyan tevékenységet is folytat, amely elmondása szerint nem kifejezetten profit-orientált, viszont segíti a helyiek életét: iskolai tanítás, önkéntesek szervezése az iskolába, halászháló-készítés, organikus kert létrehozása a gyerekekkel, faültetés, szeméttároló létrehozása és szemétgyűjtés a környéken. Mivel az elhunyt közel állt a családhoz, az első napokban természetes, hogy Santa, a kisfia, illetve édesapjuk megjelenik ebédelni, vacsorázni, majd szóba kerül az is, hogy Ratna az egyik lányát magához vegye.
Samosir egy nagyobbacska (fél)-sziget a Toba-tavon, ahol a keresztény Batakok vannak nagy többségben. Korábban javarészt teraszos földművelés folyt a szigeten, ebből mára maradt a kakaó, kávé, gyümölcsök termelése, és persze a rizs, ahol van erre mód és elég víz. A legtöbben halgazdálkodásból élnek, a tavon hálókkal elkülönített "medencékben” nevelnek elsősorban tilápiát.
Mások pedig halásznak: mivel a halfarmok jelentősen megnövelték a (szabad) halállományt is, ezt szépen lehalásszák. Ratna napja is halászattal indul hajnalban, amit gyakran megismétel a nap folyamán, alkalmanként 5-15 kg halat fog.
Egyik nap kiszabadulnak egy halfarm lakosai, erre azonnal fellendül a halászháló-biznisz is, mindenki igyekszik a haltöbbletből gyorsan részesülni. A zsákmány kis része élő halként, nagyobb része sózva-szárítva kerül eladásra. A naponta egyszer közlekedő hajó gyűjti össze a fogást a falubeliektől, akik kieveznek a közeledő hajó elé, és átdobják a csomagot a hajóra. A hálók tisztításában mi is részt veszünk időnként, ahogy a hálókészítésben is: fémgyűrűket, illetve gumikarikákat gyártunk rá, ami lehúzza - felszínen tartja. Ehhez ügyesen újrafelhasználják a műanyag zacskókat, ezekkel rögzítve a karikák végeit. Az újrafelhasználás valamivel extrémebbnek tűnő példája az üvegtál, ami a kis szeméttelep rendbeszedése közben kerül elő: másnap már elmosva az asztalon találkozunk vele.
A farm fölötti hegyoldalon kb. 200 éves mangófa-liget terül el, a szezon sajnos épp lecsengett. Van viszont még durian, több reggel is felmászunk a hegyoldalra, hogy a Ratnának dolgozó öreggel ("the old man") versenyt futva összeszedjük a beérett, lepotyogott gyümölcsöt. Amit aztán nagyi, Ratna édesanyja tárol be, ahogy a tyúk-, és kacsatojásokat is. A durianból szinte minden nap előkerül néhány, jellemzően este, amikor már minden munkának vége. A nap egyik fénypontja a durian-bontás és a közös lakmározás, amihez néha társul némi tuak-ivászat is. A tojásokból nem sokat látunk: Nagyinak még a lányai is fizetnek érte, mivel azt eladásra szánja. Azért Thomas, Ratna férje mindig kerít néhány darabot, amikor kenyeret vagy sütit süt. A kenyéren, zsemléken kívül készül pizza, andalimános süti és fahéjas tekercs. Az elkészítésben mi is segédkezünk. Az alaphozzávalók, mint búzaliszt és szárított élesztő mind könnyen megvásárolhatók. A töltelékhez használt fahéj, andaliman megterem a szigeten, a lime pedig a kertben.
A durianon kívül érik a guava és a papaya is. Az erdőben pedig egy apró, sárga, kívül puhatüskés, leginkább bogáncshoz hasonló gyümölcs, ami pont olyan ízű, mint a passionfruit. A guavának nem csak a gyümölcsét, a levelét is fogyasztjuk, mivel remek gyógyszer az gyomorbántalmakra. Alkalmazza ezt Atti és a velünk együtt itt önkénteskedő ausztrál páros is, Rose és Brent. Nem csak ebben osztozunk velük, hanem a faházban is, ami a második naptól a szállásunk lett. Közösen visszük a vegetáriánus főzést is, mivel a háziak napi eledele leginkább rizsből és halból áll. Mivel higiéniai igényeink is hasonlók, és hasonlóan messze állnak a háziakétól, így a takarítást is megosztjuk. A farm káosza lassan renddé alakul, kezdve a konyhával, folytatva a többi helyiséggel. Az udvar viszont örökké csirkesz..os, patkányok járják minden éjjel a faházat, és szétesettek, tervezetlenek a napok: a közös főzések és étkezések, amik egy másik farmon jó alkalmat adtak minden átbeszélésére, itt hiányoznak. Rose-ék élethez és feladatokhoz való hozzáállása sokszor átbillent minket a holtpontokon. Rendületlenül viszik keresztül kis terveiket, Rose átalakítja a szeméttárolót, amely sok kritika célpontja, mindenféle fellelhető anyagot (kövek, fa, használt gumiabroncs) felhasználva. Segítségére sietünk az ötletelésben, kő- és fahordásban, szögelésben, tereprendezésben mi is. Rose rendszeresen jár az iskolába, ahol a srácokat különféle játékokkal tanítja a hulladék-újrafelhasználás módjaira (különböző hulladéktipusok felismerése gyorsasági játék során, oktatófilm vetítése, közös takarítás az iskolaudvaron, sárkánykészítés hulladékból). Végtelen türelemmel és megértéssel kommunikál Ratnával és közvetít felénk is. Erős, határozott, önfejű házigazdánkkal nem könnyű kijönni, hangot találni. Persze sokat nyom a latban Rose folyékony indonéztudása, több alkalommal töltött már hosszabb időt önkéntesként és turistaként is a szigetországban. Segít a háziaknak a weboldaluk rendezésében és az önkéntesek feladatainak rendszerezésében is. Brent pedig - Atti ötletén felbuzdulva - átalakítja a vízvezetékrendszert, hogy a kertek öntözhetőek legyenek a száraz évszakban is. Közben pedig szerszámokat hoz helyre (amiben mi is részt vállalunk, miután a macheték használata után megjelennek tenyerünkön az első vízhólyagok). Santa biciklijén nap mint nap talál javítanivalót. A páros egyébként kerékpárral közlekedik Indonéziában.
A farm a több lábon állás szép példája (talán kissé túl sok láb is van itt, amik néha összegabalyodnak..). Egyik nap graviolalevél-teát csomagolunk: ehhez a fahéjat Évi töri egy óriási kőmozsárban, az andalimant órákig szitálgatjuk és válogatjuk, végül az összetevőket összekeverve zacskókba porciózzuk, lemérjük és lehegesztjük. Ezek Ausztriában találnak vevőkre, Thomas, a német férj segítségével, aki időnként felad egy táskányi teát a repülőre. Emellett a napelememes technológiákat próbálja meghonosítani a szigeten.
Vízijácint is burjánzik a parton, amelyet irtunk is, mivel rendkívül invazív. Ez a rossz hírű növény sokfelé megtalálható, itt a szárából kis kosarakat, kalapokat kötnek, kötelet fonnak, emellett tisztítja a farm szürkevizét, és állítólag remek komposzt-alapanyag. Ratna egy mikrohitelezéssel foglalkozó szervezetnél is dolgozik heti egy nap, amely eléggé népszerű a környéken, úgy 6000 taggal. Ilyenkor a 82 éves nagyi evez ki a hálókkal, és ha nem akad senki segíteni, felhajtja a bölényeket legelni a hegyoldalra.
A Tuk-Tuk faluban (valaha a Toba-tó hippiktől nyüzsgő turista-központja) tett kiruccanásunk alkalmával az egyik étterem tulajdonosa megerősíti, hogy ez a megtakarítási-hitelezési forma igazi segítség az embereknek, és jóval megbecsültebb, mint a bankok szolgáltatásai.
Kirándulunk még egyik reggel Rose-zal egy helyi piacra: ehhez megmásszuk a Silimalombu feletti hegyet, követve két falubelit. Ők a friss halat kosárban a fejükön egyensúlyozva mezítláb mennek előttünk, míg mi lihegve, két kézzel fűcsomókba kapaszkodva próbáljuk tartani a tempót a tényleg rendkívül meredek hegyoldalon.
A piacozók érdeklődve néznek és kérdezgetnek minket (Dari mana? - Honnan jöttél?), míg mi édességet (kókusszal töltött “bagel”, ragacsos rizs és egyéb elmondhatatlan finomságok), kávét, gyümölcsöt vásárolunk, majd eszünk egy tipikus helyi leves-reggelit, amit egy kókuszos-mogyorós martabak követ. A piacról hazafelé a hosszabb, ámde veszélytelen gyalogutat választjuk. Megnézzük közben a sziget tradicionális Batak házait. Az ajtót kicsire méretezték, mert nem látták szívesen a másik falubelit sem, itt nem olyan rég ment ki a divatból a szomszéd elfogyasztása. Majd rátalálunk a sziget kis belső tavára, amin egy újabb kis szigeten három bivaly tanyázik.
A hátralévő utat egy kókusszállító teherautón, a kókuszokon ülve, majd Tomokból egy kisbuszon teszzük meg.
Közel két hét után kettős érzéssel távozunk a varázslatos Toba-tó partján fekvő farmról. Elsőnek kinézett önkéntes-helyünktől talán túl sokat vártunk...
No comments :
Post a Comment