20 March, Szumátra, Indonézia

Egy közepesen kényelmetlen buszon zötykölődünk, a sofőr életveszélyesnek tűnő előzésekbe bonyolódik, miközben folyamatosan a dudán könyököl. Zámbó Jimmy indonéz megfelelője üvölt a hangszórókból, mögöttünk ezt túlkiabálva beszélget néhány helyi, a kretek füstjét vágni lehet. Az ablakon kinézve buja zöld növényzet, hol dzsungel, hol gumifa vagy kókuszpálma-ültetvények suhannak el. Ugrottunk egy rövidet, Yangonból Kuala Lumpuron át a szumátrai Medanba repültünk: összesen kb. 4 óra repülés és 8 óra reptéri tengődés (a KUL-i „fapados” reptér azért közel sem olyan kényelmes, mint a KLIA, vagy épp Bangkok vagy Szingapúr reptere). Burmát nehéz volt otthagyni: Yangon másodjára is nagyon megragadó. Az indulás előtt nagy üvegpoharakból savanykás, cukorral dúsított joghurtot iszunk egy utcai „tejivó” előtt, a szokásos 20cm magas műanyag kisszékeken üldögélve. Hozzá bő olajban sült finomságok járnak, banános golyóbis(kb. mint egy muffin), hagymás fánk, natúr dosai. Mindezek előtt sikerült még e-maileket csekkolni egy sörözőben, némi Myanmar sör kíséretében, illetve egy újabb objektív-szűrőt szerezni Attinak. Az előző, Kenko márkájú szűrő, amit Mandalayban vettünk, azonnal kettérepedt az Inle-tó körüli biciklitúrán. Ez most jobb minőségűnek tűnik, szakszerűen fel is teszik a boltban, miután lealkudjuk az árát 32-ről 25 ezer kyatra. A yangoni napunk, ami a Kalaw-ból reggel 5-re ideérkező éjszakai buszút után indul, így gyorsan eltelik. Reggel néhány próbálkozás után akad egy hostel, ahol 3 dollárért lerakhatjuk napközbenre a hátizsákokat, és zuhanyozhatunk egyet. A délutáni joghurtozás után pedig irány a reptér a helyi busszal, amin Évi kicsit ismerkedik a műveltebb helyi ifjúsággal, akik útba is igazítanak (a srácok büszke katolikusok, és éppen fél éves, fizetős angol kurzust végeznek). A busz nem visz a reptérig, itt még el kell csípni egy pickupot, ami gyorsan megtelik emberrel, és elvisz minket Yangon International Airport-ig. Medanból tehát most Siantarba érkezünk, itt vár minket következő vendéglátónk, akinek a farmja ugyan a Toba-tó mellett van, de épp dolga akadt ebben a kisvárosban. A kisbuszról leszállva azonnal lecsapnak ránk a különféle szállítási vállalkozók (Hello Mister! Where You go? Taxi? Stb.), akiket kitartóan elhajtunk, várva a Ratna által küldött emberekre, akik majd elvisznek minket valamiféle ünnepségre, ahol találkozunk végre vele. Az emberek nem jönnek, így Évi leakaszt egy helyi srácot, akinek a telefonjáról ismét felhívjuk. Most már pár perc után valóban megjelenik két motoros egy papírt emelve az orrunk elé, GOA felirattal (amit nem nagyon értünk, de Ratna nevének ismételgetése beválik). Egy kertvárosi részben állunk meg az utcán, valaki mérhetetlenül hangosan énekel, sátrak alatt székek és evés-ivásban elmerült emberek: egy kis fesztivál közepébe csöppentünk. Gyorsan előkerül két másik önkéntes, akik Ratna-nál dolgoznak. Ratna nem tudott eljönni valami falubeli zűr miatt, de megszervezte a távolból idejutásunkat. Kapunk egy ebédet, a kíváncsi tekintetek elől a kert hátsó részébe bújunk ezt elfogyasztani, de azért lassan megtalálnak az angolul beszélő vendégek (a legviccesebb a két helyi katolikus egyesületi aktivista, akikkel kötelező külön fényképezkednünk többféle pózban, és akik pajzán szóvicceket gyártanak mindeközben). Marcus, avagy Sitorus …. , a GOA alapítója, a minifesztivál szervezője megismertet minket a családjával, megetet tortával, és elmeséli kis NGO-ja tevékenységét és terveit. Éjszakára itt maradunk Rose-ékkal, a két másik önkéntessel, hogy majd holnap induljunk a farmra. Rose-ék még elvisznek minket vacsorázni, segítenek egy SIM-kártyát venni, és rengeteget mesélnek Ratna farmjáról, ahol két hete dolgoznak. Másnap mégsem velük, hanem egyedül vágunk neki az útnak. Marcus még eljön a fiával és felrak minket a buszra, ami épp időben érkezik meg, hogy az utolsó hajót elkapjuk Silimalombu felé.