11 - 16 Nov 2014, Havelock North, NZ

Szalmabála-ház a dombtetőn, biodinamikus módszerek a kertben, Waldorf-közösség és kreatív gluténmentes konyha: jó helyre csöppentünk Oruawharo után. Ben és Lynda két kislányukkal laknak itt, a jómódú Havelocktól inkább messze, mint közel. Egy Ethel névre hallgató lakóbuszban alszunk, ami saját napelemes áramellátással bír, és egészen komfortos, bár kissé lestrapált.

A barátságos hangulatú, Steiner-elveken épült szalmabálaházat már készen vásárolták, a napelem-teleppel visza is termelnek az elektromos hálózatba. Ben szülei, akik egy dombbal feljebb laknak, nincsenek a hálózatra kötve, kizárólag nap- és szélenergiát használnak.

Az alábbi házat, amely Ben irodájaként szolgál, már Lyndáék építették hozzánk hasonló vúferek segítségével. Szintén szalmabálából állnak a falak, a padló döngölt föld és bent helyet kapott egy nagy hatásfokú rocket stove is a hűvös éjszakák kivédésére.

A teleknek helyet adó, valaha csupasz hegyet ma fiatal gyümölcsfa-erdő borítja. Lyndáék körben futó teraszokat alakítottak ki a meredek domboldalon és többszáz fát ültettek az első két évben.

A ház körüli veteményesek is teraszosan helyezkednek el, ahol többek közt a már jól ismert fava-babot, paradicsomot, tököt, fokhagymát, egynyári és évelő salátaféléket, fűszernövényeket termelnek. Egy bringakerékkel felszerelt, jól gurítható csirketraktorban lakik a kis létszámú baromfinép, akik a tojásokat adják és dolgoznak a gazos területeken. A birtok további lakói: egy kecskepáros, öt birka, egy malac, két tehén, egy kasnyi méh, valamint a házba bejáratos macskák és egy apró kutyus. Minden lakó több feladatot lát el a háztartásban, többek közt: fűnyírás, komposztkészítés és tejtermelés, egérirtás és dorombolás, konyhamalacság és házőrzés, méztermelés és virágbeporzás.

Míg Lynda a helyi Waldorf-suliba és oviba hordja a gyerekeket, kertészkedik és (igen jól) főz, Ben egy táplákozás-tanácsadó vállakozást futtat, sokat utazva és előadásokat tartva. Eddigi vendéglátóinkhoz hasonlóan itt is igyekszenek minél több ennivalót maguk megtermelni, ehhez a Steiner-féle biodinamikus növénytermesztés egyes módszereit is használják, amelyek nekünk is újdonságként hatnak. A permakultúra biodiverzitásra törekvő, a természetes környezet saját helyreállító mechanizmusait támogató, a lehető legkevesebb beavatkozást preferáló elvei itt is használatban vannak. Emellett  biodinamikus preparátumokkal gazdagítják a talajt, a kerti munkákat a Hold állásának megfelelően időzítik, és egyéb varázslatokat is használnak, amiket itt azonban nem árulhatunk el (különben meg kellene hogy öljünk mindenkit, aki ezt elolvassa).

Szerencsére, vagy inkább Lynda odafigyelésének köszönhetően itt ismét elég változatos feladatokkal találkozunk. Sütőtököt ültetünk csinos kis halmokba, csirketraktort költöztetünk, ösvényt “építünk” a kikuyu elnyomására. Együtt komposztálunk a brazil származású kertésszel, aki heti néhány órában segít Lyndának. Évi még a paradicsomkarózás alternatív módszereit is ellesheti és kipróbálhatja: természetes anyagokból, három szintes építmény, hogy minden növekedési fázisban jól megtámogassuk a növénykéket.

 

  

 

 

Napjaink didergős tea- és reggelikészítéssel indulnak Ethel hasában - a reggelek még mindig hűvösek, hiába van hivatalosan már nyár itt. Ebéd már a házban, általában az előző napi vacsora maradéka (mivel a háziasszony nincs mindig otthon, hogy főzzön). Az estebédet pedig közösen költjük el a családdal. Lynda szinte teljesen gluténmentes konyhát visz - saját döntés alapján, senki sem gluténérzékeny -, az ételei mégis igazán “teljes ételek" számunkra is. Olyan ételkölteményeket készit, hogy a fülünk is kettéáll tőle. A kedvenceink a hajdina- és rizsliszt keverékből készült palacsinta, a nyers karfioldara ’tabouleh’, a gombakarikán, tetején kéksajttal sült fasírt, aminek tésztája lencséből, dióból, reszelt répából és magkeverékből áll. A cékla és feta kockák együtt grillezve igazi téli csemege lehet nálunk is, ahogy a nyers reszelt répa saláta naranccsal, római köménnyel fűszerezve. Emellett a hűtő tele fermentált termékkel, a saját kefíren keresztül a savanyúkáposztáig, a fenséges kimchi-ről és a tejsavóval fermentált zöldségitalokról nem is beszélve.

 

 

 

A háztartás, kert és gyerekek mellett Lynda megtalálja az időt, hogy beindítsa fantáziáját és varrógépét. Az éves iskolai adománygyűjtő vásárra készül, ahol alap tétel a saját nevelésű palántája. Újrahasznált textilből varrt belebújós ingecskék és kötényszoknyák mellett színesíti standjának kínálatát az ‘eszköztartó öv’ (tool belt) négy zsebbel, használt farmeranyagból; gombolható 'fogmanó szütyő' 2x2 cm-es filcanyagból. Karácsonyra hangolódva rézdrótból hajlított csillagokra aranyszínű szalaggal rögzít vattát, emellett fenyő- és télapómintás textilből háromszögeket szab, melyek egy hozzájuk járó szalagra fűzhetők, majd függeszthetők fenyőfára vagy ahova szeretnénk.

Az öt igen tartalmas nap után, melybe még három remek kirándulás is belefért (alább), a vásáron búcsúzunk el, hogy folytassuk utunkat a nyugati partra.

Egy kevésbé szeles napot kihasználva elsétálunk a közeli vízeséshez.

 

 

Havelock közelében emelkedik a Te Mata csúcs, aminek környezete egy jól karbantartott parkra hasonlít, itt is teszünk egy fél napos kirádulást. A csúcsról belátni az egész Hawkes-öblöt.

 

A legjobb túránk mégis a közeli, úgy 20 km-re lévő Ocean Beach-re tett kiruccanás. Ugyan majd’ elfúj minket a szél - útközben a bringákról, a parton pedig ha kidugjuk orrunkat a sziklamenedékből - újra az óceánnál lenni, a végtelent szemlélni, a széles, homokos parton mezítláb járni és heverészni: ezt vártuk már jó ideje.  

 

 

 

Körbeértünk / End of the Loop?

December 18-án, annak ellenére, hogy majdnem sikerült az útleveleinket egy thaiföldi szigeten hagyni, hazarepültünk Bangkokból. De erről a kalandról majd egy későbbi bejegyzésben olvashattok bővebben, merthogy a blogot hamarosan folytatjuk, van még néhány megíratlan élményünk, szóval térjetek vissza időnként!

To be continued….

 

05 - 11 Nov, Oruawaro Homestead, Takapau, NZ

A többheti intenzív kertészkedés alatt sokat tanulunk és tapasztalunk, de kicsit megroggyanunk a talicskák és lapátolás közben. Van ám fájós hát, vízhólyagok és lesúrolhatatlannak tűnő kosz a kezünkön. A nagy permakulturálódás után Éviben erős igény támad valami más tapasztalatra, így kinézünk egy, ezúttal nem annyira ezen a vonalon dolgozó helyet. Az Oruawharo Homestead egy családi vállalkozás, ahol szintén termelnek egy kisebb biokertben, de a hangsúly inkább a grandiózus “kastély” felújításán és a vendéglátáson van. Parkszerű, hatalmas kert veszi körül, első ránézésre idill a javából.

 

 

Peter és Diane aucklandi életüket lecserélték a vidéki létre 15 éve és belefogtak ennek a hatalmas háznak a felújításába. Eme látszólag soha véget nem érő feladatnak élnek, korhű módon egytől egyig felújítva a helyiségeket, gyönyörű régi bútorokkal megtöltve a szobákat. Hobbijuk finanszírozására a házban vendégeket fogadnak high tea-délutánokra, továbbá esküvőknek nyújtanak helyszínt a nagyszerű kertben.

 

 

Az esküvők tartásához még egy templomot is idetelepítettek a faluból. Két kamion vonszolta ide két darabban, itt összerakták, sőt építettek mellé egy ipari konyhát, ahol Diane alkalmanként (amiből elég sok van) főz a vendégseregre.

 

 

A múzeum-szerű ház (a Nagytétényi Kastélymúzeum elbújhat mellette) egyik kényelmes emeleti szobájában nagyokat alszunk, hála az elektromos ágymelegítőnek is (luxus, sic!). Az első, hideg és esős napokon végigisszuk a tea-kínálatot, miközben Évinek takarítás jut feladatul, Atti pedig ablakkereteket csiszol a festéshez a műhelyben.

 

 

Hamar kiderül azonban, hogy egy világ választ el minket a háziaktól. Eddigi önfenntartásra törekvő és egészség-tudatos, “igazi” ételeket kreáló vendéglátóinkhoz képest itt a modern gépek, a gyors megoldások és késztermékek dominálnak. Mi magunk is meglepődünk magunkon, hogy az élethez és ételhez való gyökeresen más hozzáállás mennyire eltávolít. Diane nem tud napirendre térni különös étkezési szokásainkon: müzli mógyorókrémmel, nem szeretjük a bő vízben ízetlenre, tápanyagmentesre szétfőtt zöldséget, bőven fogyasztjuk a zöldfűszert a kertből a kész bolti salátaöntetetek helyett, brokkoli a pizzán ‘gumigomba’ helyett? Brrr…  És az sem segíti a közeledést, hogy nem veszünk részt az esti tévénézési ceremónián, ami a szocializálódás fontos terepe lehetne. Legalábbis a velünk együtt itt lévő fiatal német vúferek példájából ítélve, akikkel valahogy jobban közös hangot találnak. 

Peter mosolygósan lelkes munka-orientáltsága és rugalmassága emellett lehengerlő, míg Diane jellemző savanyúsága, melyből azért néha sikerül kibillennie, már nehezebben viselhető. Viszont Ollie, Peterék lányának német férje személyében hamar rokon lelket találunk, aki vúferként itt ragadt és kitanulta az ács-asztalos mesterség csínját-bínját, ráépítve erdész előtanulmányaira Németországból. A fával, mint anyaggal és a fákkal, mint élőlényekkel bizalmas viszonyt ápoló Ollie tanácsára fedezzük fel a kastély mögötti százéves erdőt, majd pár nap múltán biciklitúrázunk egyet a Monckton Reserve-be, ami egy kis foltnyi megőrzött ős-erdő a temérdek legelő között. Egy helyi farmer óvta meg és adományozta az államnak, védett területté nyilváníttatva.

 

 

 

Takapau nem egy kifejezetten izgalmas hely, legmegkapóbb színfoltja a szelektív hulladékgyűjtőállomás. Ami viszont tényleg jól sikerült.

 

 

 

Három napig gazolás következik, kezdve a sövényekkel, majd a felemelőbb fűszerkertre váltva. Mindeközben kiterveljük a "szökést a kastélyból”. Kinézünk egy újabb, permakultúrát és biodinamikus termesztést megvalósító családi birtokot Havelock North környékén, ami ismét közelebb esik a Hawkes Bay-borvidékhez is. Kettőt egy csapásra!

Házigazdáink nem tűnnek meglepődöttnek, mikor bejelentjük távozásunk. Peter csak szokásos szlogenjével válaszol: “no worries!”, azaz “ne aggódj!”. És mi nem is aggódunk, hanem visszakanyarodunk eddigi ösvényünkre, irány egy újabb családi farm!

31 Oct - 05 Nov 2014, Hokianga Harbour, Napier, NZ

Október 31

Kaiwaka-ból - mivel tömegközlekedés nincs ezen a részén az országnak - 4 stoppal jutunk el Omapere-ig, ami egy apró település a Hokianga-öbölben. Először egy korábban mozifilm-díszleteket tervező építész vesz fel minket, aki Dél-Afrikából költözött ide a lányai miatt (“nem akartuk, hogy a nőket másodrendűnek tekintő társadalomban nőjenek fel”). Az apartheidről, a magyar és dél-afrikai rasszizmusról és még néhány mindennapi témáról cserélünk eszmét. Építészünk lefordul egy népszerű partszakasz felé, szerencsére a főúton pár perc alatt akad fuvarunk.

"Where you’re heading, bro’?"  - kissé betépettnek tűnő, vidám és közvetlen vezetőnk Ausztráliába jár dolgozni, bányákban keresi a  pénzt hosszú műszakokat vállalva, majd pár hétig itthon élvezi az édes semmittevést.

A következő fuvarosunk egy idősebb farmer, aki testelhagyásos kalandjait és a Holdon lakó árják titkait osztja meg velünk. Az édesanyja amúgy megjósolta a 3. világháborút (pár éven belül várható) és a saját fia halálának évét is. Atti kissé kezd fáradni az anyósülésen, ekkor kis szünet következik.

Némi várakozás az út szélén és megáll egy lószállító utánfutót vontató verda. Vezetője, a kedves, nagydarab festő-tengerész évekig lakott egy mangrove-erdőben egyedül, és Hundertwasser barátja volt. Évekig delfinnéző kirándulásokra vitte a turistákat a part mentén, majd járt kis hajójával egyedül az USA-ban és Spanyolországban is. Most visszavonult egy hegyi faluba a partnerével, ahol a házát építgeti (“még mindig nincs kész, és egyszerű, de nagyon szívesen látlak titeket, ha zárva a hostel”). Kitesz minket az egyetlen backpacker szálláshely előtt a faluban, de előtte felíratja velünk a telefonszámát.

A Globetrekkers-ben (29 NZD/fő/ágy) szerencsénkre ketten vagyunk a 4 ágyas teremben. Miután becuccolunk és szusszanunk egyet, sétára indulunk a közeli kilátóhelyre, ahol ritka egy látványban van részünk: a végeláthatatlan tengerből hatalmas hullámok érkeznek és ütköznek a meredek sziklafalhoz alattunk, míg az öböl túloldalán gigantikus homokdűnék emelkednek. A látványtól megrészegülve vásárolunk is egy palack bort, amit a tengerparton kortyolgatunk. A Szent-György hegyi Horváth Pince szürkebarátjára emlékeztet az íze, ami persze hazatereli gondolatainkat...

 

 

November 1

Reggel összeismerkedünk a hostelben megszálló fiatal svéd párossal, akik a Waipoua-erdőbe tartanak, amit mi is terveztünk. Mint sok más turista, ők is vettek egy használt autót, hogy bejárják a szigeteket. Tömegközlekedéssel  számos hely nem érhető el, a másik népszerű választás a lakóautó-bérlés vagy vétel, ezekből a régebbi darabok potom áron beszerezhetők.

Néhány órát sétálunk a lenyűgöző kauri-fák közt. A legidősebb, Tane Mahuta úgy 2000 éve csírázhatott ki. Az erdő  ‘legkövérebb’ fájának törzse pedig 16 méter kerületű. A maorik nagyra becsülik az óriásokat, a legnagyobb fák mellett névtábla és magyarázat is található. Az európaiak érkezése előtt meglehetősen ésszel, fenntartható módon gazdálkodtak a fákkal, amiket csak “engedéllyel” lehetett kivágni (hasonló szokás él Fijin a mai napig). A kirándulás mindannyiunkat kimerít; a roppant fák jelenléte valahogy megterhelő, materialistább nézetek szerint az állandó felfelé nézegetés miatt fáradtunk el.

 

 

 

 

 

 

 

 

November 2

Szállásunk tulajának javaslatára Dargaville felé stoppolnánk. Reggel kilenctől délután kettőig - egy kávészünetet leszámítva - az út mellett próbálkozunk, időnként helyet változtatva. Néhány autós barátságosan integet, vagy éppen mosolyogva továbbhajt, de megállni valahogy senki sem akar. 

 

 

Irányt váltunk az út túloldalára húzódva és egy holland fiú autójában el is indulunk végre. Szinte még ki sem szálltunk pár faluval odébb, amikor egy maori tanárnő lassít mellettünk. Kapunk egy kis beavatást a környék spirituális jelentőségébe és először hallunk tőle a törzsi gyülekezőhelyekről, a marae-okról.

Egy feltehetően kínai srác a következő sofőrünk, luxus terepjárójával egy rövid szakaszt ismét lenyomunk. Néhány perc várakozás után egy újabb maori vesz fel bennünket szakadt, koszos járgányával.

Az utolsó kb 200 km-t egészen Aucklandig sikerül egy autóval bevennünk. Pedig már szinte feladtuk, az aktuális kisváros szálláshelyeit nézegettük útikönyvünkben. A 20 éves, gyerekkora óta itt élő, Skóciából érkezett táncos fiú egészen Ponsonby-ig (Auckland legkellemesebb része) visz bennünket, pár perc sétára tervezett szállásunktól. Új-Zéland, a  ‘mini-USA’, junk food és popkultúra, a sajátos kiwi szokások, maorik és ‘fehérek’ viszonya, a maorik mint bűnöző réteg, a kortárs tánc-tanítás rejtelmei, sérült gyerekek tanítása - többet megtudunk a többségi társadalomról és nézeteiről tőle, mint az eddigi pár hét során összesen. Ja, igen, ma utaztunk mindenféle népekkel, csak épp igazi kiwi nem vett fel minket.

A Brown Kiwi-ben nincs szabad ágy. De van a recepció felett egy zárt galéria a bennfenteseknek, amit átpasszolnak nekünk erre az éjszakára.

 

November 3

Aucklandben reggel ismét esik, buszra szállunk Napier felé, ami helyes kis városnak tűnik útban következő vendéglátónk felé. Barátságos sétálóutcán érkezünk a városba, és a tengerhez már közel járva utunkba akad egy art deco épületben helyet kapó hostel (28 NZD reggelivel és egy japán lány szobatárssal), ami jó példája a város építészeti stílusának.

 

Hosszú volt az út Új-Zéland egyik legfőbb borvidékéig, a Hawkes Bay-ig. Egy itteni Sauvignon Blanc-nal barátkozunk a megérkezés örömére a tengerparton sajttal és almával kísérve, az egész kellemes esti melegben.

 

November 4

Napier végeláthatatlan tengerpartja és promenádja hosszú sétákra lett teremtve, amit meg is teszünk a reggeli napsütésben. Jókedvünk kicsit apad, amikor 40 NZD/nap alatt nem találunk bérelhető bringát. A kertvároson át, ahol a fű mindenhol 25 milliméteres, a sövény derékszögben nő és a rózsák illata bódító, hosszú  sétával jutunk el a város-széli, legközelebbi borászathoz. A 7 fajtából álló (szerencsére ingyenes) kóstolót fanyalogva hörpöljük. Talán két olyan bor van, amiből egy kortynál többet is szívesen fogyasztanánk. Programunk végére még az eső is elered. Szerencsére egy helyi ingatlanügynök  visszarepít bennünket a városba (‘a lányom Európában tanul, muszáj kedvesnek lennem az európaiakkal!’ - vicceskedik), ahol kényszert érzünk egy újabb palack bor vásárlására, hogy helyrebillentsük lelkünkben Hawkes Bay imázsát. Először értetlenül nézünk, amikor az eladó igazolványunkat kéri. Majd nagy vigyorral köszönjük meg kedvességét, mikor közli, hogy a korunkat szeretné ellenőrizni a  borvásárláshoz.

 

November 5

Reggeli után elcsípünk egy másfél órás art deco városnéző túrát. Napier az 1931-es földrengés után 3 év alatt újraépült az aktuálisan hódító art deco stílusban. Egyedülálló mennyiségben és állapotban őrizte meg a város ezeket az épületeket. Számos üzlet ma is követi portáljával az adott épület stílusjegyeit, és évente fesztiválnak is helyet ad a város, amikor a helyiek korhű ruhákba öltözve korabeli tevékenységeknek hódolnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kora délután felülünk előzőleg lefoglalt buszunkral Takapau felé, ahol egy, az eddigiektől eléggé eltérő helyen vúfolunk majd: Oruawharo Homestead.  

19 - 31 Oct, Otamatea Ecovillage, New Zealand

Tíz nap után Kaiwaka-ban találkozunk és a hosszú élménybeszámolók után (egy elvonulás elég élménydús tud lenni:)) felszed minket a faluban a német páros, akik csak nyomokban hasonlítanak egy német párosra. Sabine és Wolfgang úgy 2 évtizede él Új-Zélandon.

 

Otamatea falu és közössége

Otamatea ökofalut a 90-es évek elején alapították. Egy kisebb félszigetet foglal el a település a szárazföld belsejében, melyen most 12 család fejenként 5 hektáron gazdálkodik. A sokáig legelőnek használt, csupasz területen jól tervezett faültetésbe, erdősítésbe kezdtek, amit azóta is folyamatosan végeznek. A helyi fajok visszatelepítésével az élővilág változatossága ismét növekszik, helyreállítva a természetes egyensúlyt ‘kártevők’ és ragadozóik között. A félszigetet a part mentén ma már közel folytonos védett erdősáv öleli körbe. A kezdetekkor közös állattartás is folyt, a bocik által produkált tejből sajt és joghurt készült. Az elkötelezett társaság sok éven át permakultúra-képzéseket is tartott.

 

 

Idővel ...

kezd kiöregedni a társaság, a lakók létszámához képest sok a munka és nagy a terület, kevés a helyben maradó, vagy visszatelepülő gyerek. Az eleinte jól működő falu lakói kezdenek széthúzni, elég két páros, hogy akadályozzák a döntéseket, változásokat a 100%-os konszenzus alapú, vezető nélkül működő közösségben. A jelenlegi rendszer helyett ma már Sabine és Wolfgang úgy látja, hogy a 75%-os döntéshozatal jobban működne. Egy beszélgetés során - elemezve más ökofalvak példáit is - arra jutunk, hogy az efféle közösségek közös hitrendszer és morális keret, elfogadott vezető hiányában hosszú távon nem működnek, széthullanak. A permakultúra ad ugyan egy követhető morális rendszert, ez azonban kevésnek tűnik. Most kényszermegoldásként sokan elfelezik és eladják a föld egy részét, mivel a közösség fiatalítására néhányak által felvetett javaslatok nem mentek át.

 

Tudatosság a ház körül

 

 

Vendéglátóink a közösségből az egyik leginkább önfenntartásra törekvő - és ezt megvalósító - páros. Az épületek dupla favázas szerkezettel készültek, az elsőnek felépített csűr esetében fanyesedék és agyag keverékével töltve, ami jó hőszigetelést biztosít. A vakolt falat később fémlemezzel burkolni kellett a 'horizontális esők' miatt.

A fő lakóépületnél a töltőanyag 'scorea' (könnyű, lyukacsos, vulkanikus kőzet) és agyag keveréke betonkeverőben mixelve, majd vakolva 2 rétegben. Az alapanyagok kiválasztásánál is fontos szempont volt a ‘fenntarhatóság’: mind helyi, közelről beszerezhető anyagok. Körben tetőhosszabbítás védi a falakat az esőtől. Az aljzat odabent betonpadló és fapadló keveréke (a döngölt földről lemondtak a takaríthatósági problémák miatt). A konyhában is fapadló van, kímélve használói lábát, gerincét. A házban csak kezeletlen faanyagok kerültek felhasználásra. Észak felé tájolt a ház (igen, a déli féltekén vagyunk:) ), a fő életterek ablakai erre néznek. A valaha csupasz dombtetőn álló házat ma a gondos telepítésnek köszönhetően facsoportok takarják, előtte állva a félsziget peremére látunk. Kerítés, látható házak híján végtelen szabadságérzés kerít hatalmába, ahogy körülnézünk, mintha széles e vidéken egyedül lennénk ebben a zöld paradicsomban. 

  

 

A szürkevíz földbe ásott műanyagtartályokba gyűlik, háló-kavics-fakéreg rétegeken át megy az előszűrés.  Innen lejjebb beásott buffertartályba kerül a víz, ami adott szint felett leenged egy-egy nagyobb adagot három csövön át: ezek mulcságyban, a tó mellett végződnek, a víz innen leszivárog a tóba. A rendszer havi egyszeri karbantartást, átmosást igényel - ezt egyszer együtt végezzük el Wolfganggal, kitisztítva a szűrőket. A házban lévő, roppant kulturált és teljesen szagtalan komposztvécé láttán leesik az állunk: ebbe bizony pisilni is lehet, merthogy a folyékony mellékterméket egy leválasztó-lemez bevezeti a szürkevíz-csövekbe. A vécé ’tartályát’ pedig a házon kívülről lehet üríteni, a faforgáccsal kevert anyagot szép kis gurulós kukákban fuvarozva a komposztálóhelyre. A speciális gilisztatenyészet 5 hónap alatt biztonságosan lebontja, patogén-mentesíti a cuccot, amit már lehet a fák alá teríteni tápanyagként.

A harmadik épület, az újabban épített cottage, avagy nyaraló rendszere már egyszerűbb: betontartályos, 2 rekeszes ülepítős, a csövek itt nem tóba, hanem egy nagyobb, kissé lejtős, lápos területre vezetnek. Itt árkokban (swale), mulcságyban fekszenek, kilyuggatva pár méterenként. A swale-ek az időnkénti nagy esők áradásainak kivédésére a terület szélére, az erdőbe vezetik el a nagy mennyiségű vizet.

 

 

Az esővizet minden tetőről tartályokba gyűjtik, ahonnan 2-3 hetente felpumpálják a közeli dombon álló, szomszédokkal közös nagy tárolókba. Az extra esővíz a tóba kerül, aminek szintén van egy túlfolyórendszere a lejjebb fekvő mezőre.

Az áramellátás teljes egészében napelemes, kiegészítve egy kis ‘biztonsági’ benzines generátorral. 10 éve jól működő, 6V-os savas akkutelep alkot 24V-os rendszert, inverterrel biztosítva a háztartási berendezések feszültség-igényét. Ezekből nincs sok és jól átgondolt rendszerben működnek: a kint elhelyezett fagyasztó csak napközben megy, a házban hűtő helyett szigetelt, jéggel hidegentartó fiókokban pihennek a dolgok. És bizony van PC, TV és zenerendszer is, amit akkor kapcsolnak be, ha van elegendő energia, vagyis napfény. A legnagyobb csoda számunkra az 'Amish technológiájú’, kézi erővel működő mechanikus mosógép, melyet egy helyi mesterrel készíttettek.

 

 

A melegvizet napkollektorokkal termelik, amire a téli hónapokban a kis vaskányhákkal rá tudnak fűteni. A birtok egyik oldalába tervezett, folyamatosan pótolt erdősáv adja a tűzifa-ellátást. Gázzal főznek, ami ugyan hosszú távon nem fenntartható, de a konyhában egy multifunkciós, fával is fűthető nagy tűzhely is helyet kapott, ahol Sabine a kenyeret is süti.

Vendéglátóink csatlakoztak a környék 30 családot jelentő vásárlói közösségéhez, mely több beszállítóval áll kapcsolatban. Egy közös webes felületen rakják össze rendeléseiket import és helyi termékekre, így lenyomva az árat és időt megtakarítva.

 

Napirend

A munka fél 9 körül kezdődik, miután a háziak és mi is megreggeliztünk saját lakjainkban, bár Wolfgang a hajnali párát kihasználva időnként már 7-kor kaszál a kertben. A csűrben kerültünk elszállásolásra, ami egy nagy belmagasságú, galériázott lakóteret, a másik felében pedig egy szintén galériás műhelyt (és a fürdőszobát:) foglal magába. A csűr bizony kényelmes és lakályos, úgy 3 nap után már az otthonunknak érezzük. És nem is akarunk nagyon kiköltözni, de erről majd később...

A 11 órai kávés-süti szünetet időnként egy órára is megnyújtuk, jóízűen beszélgetve és nyammogva a háziasszony diófélékből készített sütijeit. A képen Wolfgang a mentős önkéntes egyenruháját viseli, 50 km sugarú körzetben látja el a munkát heti két-három alkalommal.

 

 

A 13 óra körüli ebédet csendes pihenő követi, majd 3 körül újra a kertben vagyunk. 5-nél előbb nem igen állunk meg és a napot szinte mindig közös vacsorával zárjuk. Az itt töltött két hétben két szabadnapunkon kívül munkával, főzéssel vagy közös beszélgetéssel töltjük az időt. Nagyon is ‘bevonódunk’ házigazdáink életébe, habár határozottan meg vannak húzva a privát szféra határai. Ez egészen működőképesnek és jó modellnek bizonyul. A rendkívül aktív (nem hinnétek el, mennyi idősek), mégis mindenre időt találó párosnál valahogy egyensúlyban vannak a dolgok. Önnfentartás és önkéntesség, tervezett napirend és az idő laza elengedése, szükséges dogok és elégséges luxus, fenntarhatóság, privát tér és szocializálódás. Néhány nap után mesélnek az általuk választott önfejlesztési útról, mely a ‘Living Your Design’ elvet követi.

 

Betekintés a konyhába

Sabine mesternek bizonyul a kertben aktuálisan fellelhető alapanyagokból gyors, de fantáziadús ételek készítésében. Nem vetik meg a helyben szerzett húst sem, de csak heti egy-két alkalommal fogyasztják. Sokféle saját készítésű tejtermék (a nyers házitej házhoz jön), hüvelyes és gabonaféle kerül az asztalra, kiegészítve nyers salátákkal és fermentált ennivalókkal.

 

 

 

Babkrém: 24 órás áztatás, majd főzés, turmixolás fokhagymával és hagymával, savóval (1tk savó/1csésze bab); ha nincs savó, lehet joghurt is. Legalább 3 napig fermentálják.

Zöldségleves: cékla, sütőtök, paradicsom, hagyma, kukorica

Sajtkrém bodzabogyóval (fagyasztott), mézzel

Háromféle házisör á’la Wolfgang: indian pale ale, lager, barna

Házi lágysajt növényi ‘rennet’-tel

Házi kovászos kenyér teljes, saját kis konyhai malomban őrölt liszttel (a kovász hűthető, akár fagyasztható, tudtátok?)

Fava bab, avagy broadbean szezon tombol, aminek mi nagyon örülünk, megkóstolhatjuk többféle variációban: frissen készített házitésztával; burgerbe sütve; spárgával párolva, ami szintén szépen növöget a kert egyik emelt ágyásában.

 

 

 

Feta: a feforralt, kézmelegre hűtött tejet elkeverjük vega rennettel, majd fél óra pihentetés után ‘felvágjuk’; újabb fél óra pihentetés következik, mielőtt leönthetnénk a savót, ami a tyúkok egészségét szolgálja. A sajt alapanyagát hengerformába (alja, teteje lukas) merjük, melyből egy éjszaka alatt kicsepeg a maradék savó. Eztán kerül rá a súly, aminek segítségével elnyeri a sajt végső állagát, formáját.

Saját kukoricából reggeli mix: a kukorica fahamus vízben áztatva, megfőzve, összekeverve magokkal, mazsolával, joghurttal fogyasztva.

Grillezett kumara citrommal, borssal, kardamommal

 

 

Pemakultúrkert

A kertben csoportokban találunk helyi fafajtákat, gyümülcsfákat az őket támogató növényekkel körbevéve,  évelő fűszer- és virágoskertet, egynyári zöldséges-ágyásokat. A gabonafélékből többet kipróbáló páros a kukorica egyik, nagyszemű és édes fajtájánál állapodott meg, ezt termelik évről évre, mint alap-táplálékot (az organikus búzát vásárolják). Kétféle, hosszan eltartható tök, krumpli, sokszor emlegetett fava bab és más hüvelyesek is szerepelnek a palettán. 

 

 

Ha szeretjük, ha nem (és nem annyira…), az évnek ebben a szakaszában a fő munkát a gazolás, tereprendezés, ágyások előkészítése jelenti.

 

 

 

'Ismerni kell a gazainkat’ - az agresszívan terjedő gazokat külön gyűjtjük. Megfelelő technikával még az új-zélandi kertek réme, a kikuyu is komposztálható. Külön halomban, sok zöld anyaggal keverve, hosszú idő alatt elveszti csírázóképességét.

A gazolás után jöhet a mulcsolás, hogy ezt minél később, illetve kisebb idő és energia ráfordítással kelljen ismételni. A megtisztított ösvényre dupla réteg kartonpapír, majd jópár centis fanyesedék-réteg kerül. Az ágyásokra szárított kaszálékot vagy szalmamulcsot szórunk, ami tartja a nedvességet és elnyomja a csírázó gazt.

 

 

 

 

A madarak ellen hálóval védjük a virágzó és már néhány szem kóstolót is nyújtó epret, amihez a vázszerkezetet a birtokon elérhető fűzfavesszőből hajlítjuk. Néhány napsütéses délután eredményeképp Attinak sikerül összeszüretelnie annyit, hogy mindenkinek jut egy kis tálkányi nyalánkság.

 

 

 

  

Ágyásokat készítünk elő kukoricának, krumplinak, babnak: a felső kemény, agyagos-darabos földréteget lehántjuk és átpréseljük egy talicskába a rászabott szitán keresztül; a többit villával fellazítjuk, majd az átszitált részt visszaszórjuk; mindennek tetejére frissen szitált komposzt, majd mulcs kerül.

  

 

Néhány előkészített ágyásba már ültetünk is. A krumpli van olyan kegyes, hogy utolsó ott töltött napjainkra elő is bújik a földből.

Gazolásra nemcsak az ágyások szorulnak, rendbekapjuk a mellettük lévő citrusfa-sort is. Az itteni citrom, narancs és társaik elképesztően lédúsak, még a gyümölcsön lévő fehér réteg sem keserű, ellenben ízletes!

A valaha a teheneket kordában tartó kerítés lebontása Atti feladata lesz, ez idő alatt Évi a virágoskertet szépítgeti.

 

  

 

A közösség erdősítési munkáinak részeként egyik nap kifurikázunk a mezőre, ahol az egyéves csemetéket igyekszünk kézzel és kapával levegőhöz juttatni a vadul terjedő fűrengetegben. A ‘karbantartásra' minden család havonta meghatározott óraszámot fordít.

 

Munkáink az esős napokra

Sabine a két esős délelőttre is talál nekünk hasznos elfoglaltságot. Kitakarítjuk a konyhát és lakhelyünket, a csűrt. Szerencsénkre mindkét nap délutánra kiderül az ég és mehetünk újra a sokkal izgalmasabb játszóterünkre, a kertbe.

 

Kirándulásaink

Két remek állapotban lévő bringa segítségével többször is nekivágunk Kaiwaka és környéke dombjainak.

Látogatás Absurdistan-ba: Számbavesszük a lehetőséget, hogy náluk folytassuk utunkat. Bár érdekes a közösség, kedvesek a tagok, mégsem érezzük úgy, hogy itt lenne a helyünk. Az öböl körbebringázva parádés látványt nyújt, bár kihívás a dimbes-dombos terep és sosem elálló, valahogy mindig szembefújó szél.

 

 

 

 

Bringatúra Mangawhai Heads-hez: azaz a sziget túlsó felén fekvő tengerpartra, melyet megtoldunk egy partmenti sétával. Útközben találkozunk néhány csokiállattal is.

 

 

 

 

 

 

 

 

Sötétben kerekezünk vissza, először csak a szél kezd fújni. Kaiwaka-ig elérünk, itt bátran nekikezd az eső is. Ahogy a bekötőutat keresgéljük, megjelenik egy helyi bocipásztor és pickupján elszállítja a brigákat és minket is, ‘haza’.

 

Utolsó reggel, október 31

Sabine és Wolfgang útban heti jógaórájára kivisz bennünket a főútra, ahonnan stoppal indulunk tovább: javaslatukra északra, a Hokianga-öböl felé. Ritka alkalom, hogy könnyes a búcsú. Igen megszerettük a helyet és energikus, karakán, érző szívű és vidám lakóit. Bár az eszünkkel tudjuk, hogy újabb felfedezések várnak, mindketten úgy érezzük, itt még simán jó érzéssel maradnánk.