Pitadeniya, Sinharaja esőerdő, 5-8 Jan. 2020

Az 'unalmas' tengerparti láblógatást megelégelve felbuszozunk a Sinharaja nemzeti parkba, hogy "kipipálhassuk" az esőerdő-kalandot is. Az egyik megállóban egy rövid beszélgetés után még egy agyagtálnyi curd-ot (bivalytej aludttej) is kapunk ajándékba egy tényleg nagylelkű helyitől, amit itt jellemzően desszertként, folyékony pálmacukorral (treacle) édesítve fogyasztanak.

A jótékony helyi, aki megküldött a curd-dal

Pitadeniyában végigjárunk pár szállást, míg végül kifacsarva a buszúttól, melegtől, keresgéléstől a Forest Edge-ben kötünk ki, ami valóban a park közvetlen szomszédságában van, és egy igen jól szervezett létesítmény. A nemzeti parkba csak jeggyel és vezetővel lehet menni, ekörül is járnunk kell pár kört, mire végül kitalálunk és kialkudunk egy egész napos, kb 20-25 km-es túrát, ami túlmegy a standard "3+1 vízesés" sétáján. A tuti vezető csak egy nappal később lesz elérhető, ezért (és mert Atti lezúzza az ágy szélével a lábfejét már délután, amit jegelni kell) egy napot halasztunk.

A Forest Edge "kertje"

Az első reggelt az esőerdőben tornázgatva indítjuk, amihez a madarak éneke adja a ritmust. A völgy ködpárában úszik, amikor a szemközti dombon mint egy jelenés, elővillan fehér iskolai egyenruhájában egy kislány. Ha már a nagy túránk egy napot várat magára, belemerülünk szálláshelyünk hatalmas reggeli büfékínálatába: papaya, ananász, dinnye, banán, milk rice lilahagyma samballal, zöldséges omlett sri lankai összehajtogatott módra, tea, kávé, friss gyümölcsturmixok. Szóval rendesen felkészülünk könnyed programunkra, amiből azért akkora séta lesz, hogy nem sokkal naplemente előtt érünk vissza. Meglátogatjuk a Lumbini teagyárat és egy parkon kívüli vízesést, amibe persze bele is ugrunk.

az esernyő mindig jól jön, akkor is ha sokat kell várni a gyerekekre az óvoda előtt a tűző napon

nem nehéz értelmezni a szimbolikát ebben a képben 

a teaházban, ahol kóstolót nem adtak, mert állítólag napok óta nem volt víz

<Atti> Beindultak a kabócák, én egy kis Lion társaságában csépelem a billentyűzetet a Forest Edge teraszán, várva a vacsorámra. A tücskök, kabócák, békák és egyéb hangadók már fújják az esti talpalávalót, indul a vadászat a szomszédos esőerdőben. Sajognak a piócacsípések és az ízületeim a túra után, mégse adnám semmiért ezt a bizsergést, pezsgést, energiát, amit a mai nap adott. Valahogy sokkal élőbbnek érzem magam ebben a környezetben, talán a növényzet által beengedett különös, szűrt napfény, a hihetetlen biodiverzitás, változatosság, mindent átható életerő, izgő-mozgó, cicegő, kerepelő, huhogó és kiáltozó lények tömkelege, és ennek a látszólagos káosznak a harmonikus, elképesztően komplex rendszerben egymásra utalt együttélésének tapasztalása teszi...?

Reggel fél hétkor indulunk, Atti már az első óra után kis híján elvérzik a piócák első rohamában, de nem adja fel, felhúzza a piócazoknit, amit kaptunk a szálláson a túrához. Érdemes volt várni a vezetőnkre, a srác nagyon figyelmes, a legtőbb élőlény latin és angol nevét fejből tolja, és töretlen jókedvvel vezet minket fel a park elérhető legmagasabb pontjára. Látunk skorpiót, tarantulát, gyíkféléket, kaméleont és krumplirengeteg endemikus fajt, főleg madarat, a paradicsommadártól a Jungle Fowl-ig, ami olyan, mint egy dzsungelbe szabadult kiskakas.

nem csak ittunk belőle, fürödtünk is a Ginben - aki nem hiszi, járjon utána

Sagara, a vezetőnk azon a szemközti csúcson is járt

"darázshernyó", a'la Atti

a gyíkunk elmélyülten figyeli az orrára nőtt...

Tangalle, 31 Dec - 5 Jan

Tangalle kilométereken át elnyúló, alig kiépült, majdnemhogy kihalt homokos partjai, az azokat ostromló hullámok és a szinte állandóan fújó szél különös érzéseket hoz: végtelen szabadság, melankólia, üresség, feszabadultság és egyfajta tehetetlenség, erőtlenség is. Egy nagyon olcsó, egyszerű, de kedves és élhető kis bungalóban szállunk meg, a Natural Cabanas-ban, ami Medaketiya - Madilla (ezek Tangalle egymásba nyúló parszakaszainak nevei) között található. Tudni kell, hogy mint a legtöbb déli/nyugati parti részt, ezt is letarolta a 2004-es cunami, szinte mindent nulláról építettek újra a helyiek. Úszni csak a hullámtörővel kiépített részeken érdemes, máshol a nagy hullámok miatt veszélyes. Öt napot töltünk itt, besétáljuk Tangalle városát, reggelizünk egy helyi étteremben is, ahol egy adag tipikus reggeli tállal bőven ketten jóllakunk: string hoppers, azaz cérnametélt rizslisztből, vörös rizs, vöröslencse dhal, amit a helyiek reggel délben és vacsorára is fogyasztanak, de legalább egyszer egy nap, kókusz sambal, ami frissen reszelt kókusz csilivel és fűszerekkel összekeverve és zöldmangó saláta. Elkalandozunk kicsit a Rekawa part felé is, ahol állítólag teknősök is raknak tojást a szezonban. Útirányért kérdezősködve megismerünk egy srácot, aki magyar feleségével egy szálláshelyet üzemeltet. Bár Krisztina épp Budapesten, azért a férj megmutatja kis birodalmukat és készít nekünk egy passion fruit dzsúzt. Főzőtanfolyamon is részt veszünk, sörözgetünk a naplementében, elfogyasztjuk utunk legfinomabb rizs és curry vacsoráját, megkóstoljuk a helyi arakból és gyömbéritalból készült koktélt, döntjük a friss kókuszitalokat és sirsakot eszünk, mivel egy éjjel a banánunkat elviszik a majmocskák teraszunkról. Valahogy mégsem sikerül igazán kihasználni a korábban vonzónak tűnő, oda csábító lehetőségeket, nincs rá belső erő, valami visszahúz. Vannak csónakos lagúnatúrák, messzebb egy madárrezervátum, a teknős-part... Lehet ez a napközbeni őrült meleg (itt tényleg nagyon meleg van a napon), az állandóan fújó erős szél, az erőt próbáló séták a mély parti homokban, vagy más, külső-belső konfliktusok is (itt már azért többet összezördülünk, hónapok óta nem töltöttünk ennyit időt együtt, és egy szobában lakva). Nem, nem kell most sajnálni, itt is rengeteg az élmény és szép kaland, lehet csak az elvárás sok.

No Worries, itt nem kell aggódnod a reggelid miatt

A Talking Fingers-ben, ami egy jobbára vak masszőröket alkamazó hely, kapom például életem egyik legemlékezetesebb abhyanga masszázsát. Utána a látogatás a Tea Centerben, ami egy kis családi vállakozás. Belemegyünk kicsit a tea minőségi kategóriáinak témájába: a legértékesebbek és legfinomabbak a legfelső, zsenge hajtások, az egész levelek, míg a végére marad a "por", az apró levéltöret, amit a legtöbben isznak, mert erős (és olcsó). A teacserje (Camellia Sinensis) leveléből készül a zöldtől kezdve az oolongon át a feketéig minden tea. Ez a cserje elképesztő karriert futott be, Sri Lankán kb. 222.000 hektáron termesztik (ezt valaki fel tudja fogni?), kétmillió embernek ad munkát. A másik oldal, hogy jellemzően monokultúrában jelenik meg, amit láttunk is - végtelen tea-dombságok, hegységek, ami lehet remek látvány, de sajnos nem sok teret ad más növénynek, élőlényeknek, pláne a konvencionális, műtrágyás-gyomirtós termesztés esetén. Találunk és kóstolunk jó példát is, organikus termesztésből egy könnyű, gyümölcsös fekete teát. Újraértelmeződik a fekete tea. A jól működő organikus/biodinamikus farmok jellemzően kisebbek és több növénynek adnak teret a tea mellett, komposzttal javítják a talajt, viszont munkaigényesebb a termesztés és kevesebb a termés. Mindenesetre egyértelművé válik, hogy inkább kevesebb, de organikus-fairtrade teát igyekezzünk majd inni, azt is inkább a szálas kiszerelésben a filter helyett (itt helyben a fogyasztás oroszlánrésze szálas tea). A hihetetlenül informatív látogatás és a két kis kancsó tea 100 Rs-be (160 Ft) kerül, ettől már kicsit szégyelljük is magunkat - visszajövünk majd teát venni. A Tea Center kis éttermet is üzemeltet, fantáziadús étlappal, egészséges hozzávalókkal és hozzáállással. A tulajdonos lánya még mesél kicsit a régi és jelenlegi étkezési kultúráról is, a népszerű "rice and curry"-n túl fejlett kultúrája van (volt) pl. a rizsfélék terapeutikus használatának, amit ma már csak az ayurvédában őriznek. Ha Tangalle-ban jártok, ide feltétlenül érdemes betérni teázni, enni, beszélgetni:)

FOP - OP - OPA - FBOP - lényeg hogy ez finom tea

A főzőtanfolyamot -  ahol káposzta, sütőtök és okra curryket készítünk és persze dhalt tradícionális cserépedényekben, mindehhez frissen reszeljük a kókuszt, készítjük a kókusztejet - a Siesta Guest House-ban végezzük.

ez itten a currylevél frissen a kertből

ezt jól kifőztük

Sri Lanka street art, rubik-kockával

reggeli színpompa

Jól megfér a hindu (balra) és buddhista templom (a tuktuk után jobbra, kis kapu) egymás mellett

Sri Lanka bícs árt (nem ártott meg a nap)

Haputale, 29-31 Dec.

Kandy után Haputale másik "Hill Country" célpont, mert kevésbé felkapott, turistás, mint Ella, vagy Nuwara Eliya. Itt az útikönyvek szerint több önálló kirándulásra is van mód, és akad erdő is a teán kívül. Mikor a néhány órás vonaton álldogállás után megérkezünk, az indonéz városkákból ismert héják hada vár az állomáson ("where you going? want tuktuk? I have cheap room sir"), akiket lerázva beballagunk a központba. Elég ijesztő és lehangoló, újabb bételcsócsáló tuktuksofőrök, zaj,  szemét, turistákat lasszóval fogni próbáló szállásadók. Nem találjuk a - túl későn -  kinézett szállást, de egy szembejövő európai párostól tippet kapunk egy másikra, ahová gyorsan be is költözünk (előtte még azért egy meredek lépcsőn és némi szeméten átvergődve én taknyolok egy jót, pont táskástul egy kupac kutyasz@rban landolva. A bosszankodásból hamar röhögés lesz - tessék, így legyen szerencsénk.) Az este hűvös, ahogy a reggel is,  de napközben elviselhető meleg van:  nekem ez a klíma nagyon fekszik, Évi viszont didereg.
Teszünk egy kisebb, de nagyon változatos terepen, a Thangamale Sanctuary-t átszelő kirándulást másnap. Az elején ugyan sikerül kétszer is eltévedni, de ez nem szegi kedvünket, és meglesz a nem túl jól karbantartott ösvény. A fák közt időnként alacsonyan szálló felhők úsznak át, néha pedig lelátni a környező hegyekre. Az út vége a vonatsíneken és egy alagúton át vezet Idalgashima-ba, ahonnan visszavonatozunk. A tömött vonatra a kalauz feltuszkolja (szó szerint) a helyieket, így az ajtóban lógva mi is felférünk. A kocsi elejében álló, egymáshoz préselődő kamaszcsapat hamar előkapja a dobot, nagyon jó hangulatban érünk vissza Haputalébe.

Másnap reggel hajnalban felkelünk, hogy a városka határában lévő védett erdőben tegyünk egy (rövidre tervezett) túrát, miközben én még némi hangrögzítést is szeretnék abszolválni. Ebből egy 3.5 órás mászás lesz a teaültetvényen, izzadva cipelem a felszerelést a "csúcsra", amit alighanem elvétünk (na jó, nem túl egyértelműek a jelzések, vagyis összesen egy darab táblát találunk a terület határán), de remek a kilátás.

Pihenő, majd lefelé egy teljesen alternatív, vagyis általunk kitalált útvonalon jutunk le, némi segítséggel a teaszedőktől, akik épp felfelé tartanak. Viszont egy hatalmas fákkal,  közéjük "dobált" óriási kövekkel tagolt varázserdőn is áthaladunk, aztána zöldségeskertekkel teli falun, hogy végül kitikkadva és éhesen belefussunk a szinte azonnal érkező buszba, ami hazavisz a szállásra úgy 20 perc alatt. Ahol vár a reggeliiiiii !!!

Adam's Peak / Sri Pada, 28-29 Dec.

 Kandyből négyórás vonatút. Harmadosztály, állóhely. Majd egyórás buszút ülőhellyel. Ez állva kemény is lenne a szerpentinen felfelé repesztő, ki tudja hány éves buszon. Pedig vannak, akiknek ez marad. Turistaéhes, útszéli bóvli árusokkal teli, a recsegő hangszórókból üvöltő zenétől hangos falu. Végtelen egyszerű szállásunk a legszélén. Egy éjszakára épp jó lesz. Melegvíz legalább van. Igen, itt fent ezer méteren azért hűvös az este. És a hajnal is, merthogy 1 körül kelünk, hogy negyed kettő tájban nekilendüljünk a hét kilométernek, mely ötezerötszáz lépcsőn kanyarog felfelé a hegyoldalban a csúcsra. 

Az út kivilágítva, büfékkel, wc-kel ellátva. Jól esik az ayurvéda termékeket reklámozó csapat meleg teája, melyet a lépcsősor kezdeténél osztanak, majd később még egy helyen. Nem, nem vagyunk egyedül, ez egy olyan zarándokhely, amit legalább egyszer az életében felkeres minden buddhista avagy hindu vallású helyi. Ők gyakran több napra jönnek és megalszanak a lépcsőn vagy a két, éppenhogy-teteje-van menedékháznál. A turisták jellemzően úgy 4 óra alatt feltörnek a csúcsra. Mi is ezt tesszük. A pislákoló lámpafényben nem látunk messzire, így menetelünk kitartóan felfelé, egyik kanyar a másik után, megörülve, ha épp szelídebb lépcsők következnek. Az egyik menedékháznál megteáztat bennünket egy fiatal csapat, ami kell is, mivel az utolsó pár kilométer igen meredek. És innentől az út kettéválasztva.

 Jobb oldalon tömeg, sorbanállás, lépésben haladás. Ha szép, ha nem, én átlépem a választóláncot és a baloldali, lefelé tartóknak szánt sávban tempózok. Nem sokan, de vagyunk így páran. Időnként még ezen az oldalon is meg kell állnunk, hogy elférjenek a lefelé vonulók tőlünk és a lépcsőn pihenők, szoptató anyák, alvó gyerekek és felnőttektől.

 Úgy 4 körül érünk fel. Megcsípünk két ülőhelyet és megtömjük hasunkat a magunkkal hozott elemózsiával. Új erőre kapva beállunk a sorba, már szigorúan az illem szerint cipő nélkül, hogy bejuthassunk a hegycsúcson lévő elkerített, hatalmas Buddha-szoborhoz. Innen csodáljuk a hamarosan előbújó napkorong varázsolta égi színkavalkádot. Úgy éreztem egész úton, hogy majd minden úgy lesz, ahogy kell. Teljes volt a nyugalmam, lendület, pedig ha nem is őrült hosszú, de nem könnyű a betonlépcsőkön mászás. A szülinapi mosoly végig ott az arcomon. Felfoghatatlan számomra, hogyan hordták fel a 2240m magas hegyre ezt a betonmennyiséget, út híján.  Pedig muszáj stabilnak, strapabírónak lennie. Házigazdánktól azt tudtuk meg, hogy volt már olyan 6 hónapos időszak, amikor 7 millió látogatót számoltak. Az info valódiságát még nem sikerült ellenőrizni. De ha túlzás is ez a szám, akkor is döbbenetes, hogy mindez történik nap, mint nap, évről évre, 3 őrrel a csúcson. Elhiszitek ezt az egymásra figyelést, rendezettséget?

A Buddha-szobortól úgy egy órát bámuljuk az égi tüneményt a helyiek fotózáshoz magasra emelt telefonjai között, majd arra jutunk a napocska előbújása ezúttal elmarad, biztos nem engedik a felhők. Kikacskaringózunk a lekerített területről és akkor, a lépcsősor tetején pillantjuk meg az előbukkanó napkorongot. Hát tényleg minden úgy van és akkor, amikor kell :)

 

Lefelé indulunk. Hjajjj, ezek a lépcsők még keményebbek a lábnak lefelé, 

mint fel. El is szakadunk egymástól, ki-ki saját tempójában merül el a lépcsőzésben, zarándoktársaink mosolyában, na és a világosban elénk táruló természet adta csodában.

 

A zöld minden színében pompázó domboldalakat különböző sziklaformációk törik meg, melyek között higanyként araszol le a víz. Vízesést is írhatnék, de az időtlenség érzése kiterjed mindenre, még a zuhatagokat is lelassultnak látom. Újra és újra megállok, belemerülök a szépség érzésébe, a látványba, majd a felfelé teáztató csapat utolsó kávéjába. 

Már nincs messze a végcél, amikor egy harangot nézegetve beér Atti, hasonlóan katartikus hangulatban. Szemben újabb és újabb zarándokok, nameg az ellátmányt fejükön felfelé cipelő boltosok. A lépcsősor alján megváltás az önkéntes ayurvéda csapat lábmasszázsa. A mellettem lévő ágyra szabályosan fel kell tegyék a helyi hölgyet, annyira fáradt.

Tusolás, pakolás, busz. Állóhely. Úgyszintén a vonaton, következő célpontunk felé. A két óra alvás és Ádámcsutka azért megteszi hatását. Kornyadozunk rendesen. Legalább annyi hely van, hogy a folyosón leüljünk, majd az utolsó félórában úgy érezzük, igazi luxus, amikor két leszálló ülőhelyét megcsípjük a harmadosztályú kocsiban. És még naplemente előtt megérkezünk Haputaléba.

Colombo, Kandy 25-28 Dec.

A vonatút Colombóba (" just take the train. it's very easy!") kihívásnak bizonyul, a veriízi helyett 4 órát állok a vonaton, ami elegendő alkalmat ad utastársaim megfigyelésére, az állás, támaszkodás, másoknak dőlés különböző verzióinak kipróbálására.

na, várjunk csak

Colombóban talákozom Évivel, aki pár órája ért Sri Lankára. Itt jön ő:

Két év után újra Ázsia. Sri Lanka először. Mégis teljes nyugalom, ismerős, otthonos érzések töltenek el a colomboi repülőtéren. Szinte pillanatok alatt szerzek helyi rupiát és már száguldok (highway!) a helyi buszon a városközpont, a vasútállomás felé. A környék piacán bolyongva, az első banánokat kóstolgatva várom Attit délről. Nem lepedőm meg azon sem, hogy a vonata 45 percet késik. Kandybe indulunk a következővel. Már csak harmadosztályra kapunk jegyet. Szerencsére találunk ülőhelyet. Jól esik az éjszakai repülés, pár óra alvás és az első piaci forgatag benyomásai után megpihenni. Beszélgetésre ébredek: Atti és a mellette ülő helyi csajszi, aki tv műsorokat vezet, saját youtube csatornát visz filmes férjével a colomboi street food helyekről. Mesél a Kandyben élő családjáról, akiket párszor lát csak egy évben, hogy ez az ország is főváros-központú. Ők munka miatt költöztek Colomboba, pedig Kandyt jobban szeretik. Megértem, már az odavezető út is csodás. Vonatunk a zöld minden árnyalatában fürdő dombok között tekereg. Nem is tudom, hova kapjam a fejem, fülem, a tájat vagy mosolygós útitársunk sztorijait figyeljem.
Már sötétben sétálunk a Kandy tó mellett fel a hegyoldalra, a város szélén kezdődő nemzeti park melletti szállásunkra. Reggel teraszunkról nézzük a mókusokat, madarakat, majd az első helyi reggeli okozta örömmámora - jajjj de szeretek reggelizni :) - után irány a város.

Kandy street art

tessék megmenteni a környezetet (saját magunktól)

ügyvédi iroda munkában

Hófehérbe öltözött helyiek kígyóznak a templomhoz, ahol állítólag Buddha fogát őrzik. Persze még senki sem látta, mi sem. Viszont végignézzük, ahogy kibontanak egy adománnyal megtelt urnát, kb a harmadik rozsdás kulcs már nyitja is. Pokrócokra ömlik a pénz, miközben az őrök próbálják továbbterelgetni a nézőközönséget. Ha a szent fogat nem is látjuk, kálváriáját egy festménysorozaton végigkövethetjük Indiából újabb és újabb királyságok, városok után Kandy-ig.




A szomszédos parkon át lehet vágni a googlemaps szerint, de a kapunál kiderül hogy ezért is belépőt kell-ene váltani. Szerencsére nem volt nagy kitérő. Visszafelé indulva az irodisták leintenek bennünket és egy darab törött üveget tartanak szemünk elé. Az érdekes fényeket már korábban a teraszról érzékeltük. És igen :) Napfogyatkozás. Kívánhatnék-e nagyobb csodát első reggelemen :)

ez itt a hold által takart nap karimájának fénye, ami az árnyékokban megjelenik

Egy másik reggel azért visszatérünk a parkba egy sétára, találkozunk pár ázsiai ún 'ugató őzzel', megvárjuk még egy majomcsorda komótosan libasorban áthalad előttünk, kicsinyeiket hasukon lógatva. Igen, itt nem a birkákra várunk.

páfrányfa, régi ismerős Új-Zélandról

Megnézzük a városszéli kolostort, és végigjárjuk az úgy 15 kilométeres '3-templom-ösvényt'. Részben tényleg az ösvényen, pici falvakon, rizs és teaültetvények között haladunk, részben letévedve zarándokutunkról a főúton menetelünk. Az első templomnál két dobos fogad az egyedi mintával kifaragott 33 faoszlopos tornácon. A következő egy fekete gránitsziklára épült. A harmadik felújítás alatt, mi meg már annyira megtelve élménnyel, hogy visszabuszozunk Kandybe.

kolostor mennyezet

A Balajiba járunk vissza kajálni: thalik különböző currykkel, idli, dosa és fermentált lencselisztből sütött fánk kókusz samballal. Mindezt kézzel próbáljuk szánkba varázsolni, a helyiek mintáját utánozva. Jól esik újra félretenni a fémeket és direkt kapcsolatba kerülni az étellel, megérezni annak valódi ízét, zamatát.

Én már második napomon úgy érzem a város tavacskája, úszóháza mellett sétálgatva, hogy ha most hazaküldenének, akkor is megérte útrakelnem.

A vasútállomásra menet még meglátogatjuk Kandy fairtrade (a'la méltányos kereskedelem) üzletét, ahol alig tudunk választani a csodálatos textilek között.

Szóval Kandy egy klassz hely!