Az 'unalmas' tengerparti láblógatást megelégelve felbuszozunk a Sinharaja nemzeti parkba, hogy "kipipálhassuk" az esőerdő-kalandot is. Az egyik megállóban egy rövid beszélgetés után még egy agyagtálnyi curd-ot (bivalytej aludttej) is kapunk ajándékba egy tényleg nagylelkű helyitől, amit itt jellemzően desszertként, folyékony pálmacukorral (treacle) édesítve fogyasztanak.
 |
| A jótékony helyi, aki megküldött a curd-dal |
Pitadeniyában végigjárunk pár szállást, míg végül kifacsarva a buszúttól, melegtől, keresgéléstől a
Forest Edge-ben kötünk ki, ami valóban a park közvetlen szomszédságában van, és egy igen jól szervezett létesítmény. A nemzeti parkba csak jeggyel és vezetővel lehet menni, ekörül is járnunk kell pár kört, mire végül kitalálunk és kialkudunk egy egész napos, kb 20-25 km-es túrát, ami túlmegy a standard "3+1 vízesés" sétáján. A tuti vezető csak egy nappal később lesz elérhető, ezért (és mert Atti lezúzza az ágy szélével a lábfejét már délután, amit jegelni kell) egy napot halasztunk.
 |
| A Forest Edge "kertje" |
Az első reggelt az esőerdőben tornázgatva indítjuk, amihez a madarak éneke adja a ritmust. A völgy ködpárában úszik, amikor a szemközti dombon mint egy jelenés, elővillan fehér iskolai egyenruhájában egy kislány. Ha már a nagy túránk egy napot várat magára, belemerülünk szálláshelyünk hatalmas reggeli büfékínálatába: papaya, ananász, dinnye, banán, milk rice lilahagyma samballal, zöldséges omlett sri lankai összehajtogatott módra, tea, kávé, friss gyümölcsturmixok. Szóval rendesen felkészülünk könnyed programunkra, amiből azért akkora séta lesz, hogy nem sokkal naplemente előtt érünk vissza. Meglátogatjuk a
Lumbini teagyárat és egy parkon kívüli vízesést, amibe persze bele is ugrunk.
 |
| az esernyő mindig jól jön, akkor is ha sokat kell várni a gyerekekre az óvoda előtt a tűző napon |
 |
| nem nehéz értelmezni a szimbolikát ebben a képben |
 |
| a teaházban, ahol kóstolót nem adtak, mert állítólag napok óta nem volt víz |
<Atti> Beindultak a kabócák, én egy kis Lion társaságában csépelem a billentyűzetet a Forest Edge teraszán, várva a vacsorámra. A tücskök, kabócák, békák és egyéb hangadók már fújják az esti talpalávalót, indul a vadászat a szomszédos esőerdőben. Sajognak a piócacsípések és az ízületeim a túra után, mégse adnám semmiért ezt a bizsergést, pezsgést, energiát, amit a mai nap adott. Valahogy sokkal élőbbnek érzem magam ebben a környezetben, talán a növényzet által beengedett különös, szűrt napfény, a hihetetlen biodiverzitás, változatosság, mindent átható életerő, izgő-mozgó, cicegő, kerepelő, huhogó és kiáltozó lények tömkelege, és ennek a látszólagos káosznak a harmonikus, elképesztően komplex rendszerben egymásra utalt együttélésének tapasztalása teszi...?
Reggel fél hétkor indulunk, Atti már az első óra után kis híján elvérzik a piócák első rohamában, de nem adja fel, felhúzza a piócazoknit, amit kaptunk a szálláson a túrához. Érdemes volt várni a vezetőnkre, a srác nagyon figyelmes, a legtőbb élőlény latin és angol nevét fejből tolja, és töretlen jókedvvel vezet minket fel a park elérhető legmagasabb pontjára. Látunk skorpiót, tarantulát, gyíkféléket, kaméleont és krumplirengeteg endemikus fajt, főleg madarat, a paradicsommadártól a Jungle Fowl-ig, ami olyan, mint egy dzsungelbe szabadult kiskakas.
 |
| nem csak ittunk belőle, fürödtünk is a Ginben - aki nem hiszi, járjon utána |
 |
| Sagara, a vezetőnk azon a szemközti csúcson is járt |
 |
| "darázshernyó", a'la Atti |
 |
| a gyíkunk elmélyülten figyeli az orrára nőtt... |
No comments :
Post a Comment