Hiriketiya, 21-25 Dec.

A tulaj azt írta, ne a közelebbi úton menjek, így körbecaplatom azt a kisebb hegyet, ami Hiriketya bícs mellett van. A Sea View Tree Lodge csak nem akar meglenni, volt egy tábla, de aztán semmi több, már mindenhol folyik rajtam atz izzadtság. Egy épülő étteremhez érek, a tulaja nagyon rendes, telefonál egyet nekem, mindjárt itt lesznek értem, mondja. Motoros, idősebb, szemüveges úriember (!) érkezik, egy ponton le kell szállnom, nem bírna felvinni a hegyen a két zsákkal. Felérek utána, remek kis faházak, ahogy a képen, kilátással részben a tengerre. Telefonál, adja a fiát. Elnézést kér, nem fejezték be a munkát még, nincs kész a szállásom, de várjak pár órát, menjek le a partra, minden rendben lesz, kapok jobbat ugyanazon az áron. Meglepődöm, de nagyon kedvesek, látom az igyekezetet, nem problémázok. Jön tea, banán, víz - erőre kapok, nyomás a partra.

Hiriketya öble igazi "jungle beach", a leírások szerint még kevésbé felkapott és kiépített, ez hívott ide. Az én élményem: mindenhol elmberek és szörfdeszkák és napozóágyak és bárok és gyerekek és kutyák és szörfdeszkák és.. És. Akkor legyél boldog, hogy ideértél. Találok egy tenyérnyi árnyékot, megszólítok egy cipőben, felöltözve (32-33 fok lehet) a homokban üldögélő párost, kicsit dumálunk. Akklimatizálódom, fel a fürdőgatyát a motorok fedezékében, hajrá a vízbe. Helyiek is pancsolnak, szörföznek, de jellemzően - mondom ezt a 3. part után - elkülönülve a fehérektől. A hullámok emberesek, jól megtaszigálnak, felfekszem rájuk, lazulok, az első sósvíz-korty után vigyorgok - nem is olyan rossz ez.




Este a bácsi - a tulaj édesapja - javaslatára a helyi étteremben eszem. Fura egy létesítmény, nagy körasztalok vörös terítővel, a pincér tálcán hozza a vizespoharat, hámlik a fal, rozsdásak a székek, és kint a nyitott ajtón túl dübörögnek a teherautók és buszok. De kifogástalan a kiszolgálás, finom a zöldséges-tengeriherkentyűs tészta, és csak helyiek esznek.

csillog az öröm a szemeben, és a neonfény a homlokomon

Visszafelé igyekszem lefotózni a csodát nektek, amit már másodszor látok-élek át: rajzanak a helyi szentjánosbogarak, karácsonyi vásárrá változtatva a dzsungelt. Elképesztő élmény a kókuszpálmák közt ellibbenő fénypontok tánca, álomszerű, kissé abszurd...

megpróbáltam elkapni fotón a bogártáncot, nem nagy sikerrel, de értékeljétek az igyekezetet

 A szállásom is elkészült, frissen lenolajozva a padló, egész tiszta, korrekt, térséges, függőágy a teraszon, mi kell még? Hát a csótány, aki a mosdó mellől mászik ki, még életemben nem láttam ekkorát. Megküldöm citronellaolajjal, hátha elijed, persze meg sem kottyan neki. Túlteszem magam rajta, ő eltűnik, én tusolok, és elalszom a moszkitóháló alatt békésen, miközben kint halkan duruzsolnak a hullámok.

 Reggel - és aztán minden reggel itt - tálcán hozza Tilha a reggelimet, amit már kicsit kényelmetlennek is érzek.

fenséges coconut roti reggelire, kilátással

A bungaló teraszáról a fák közt látom a szomszédos öblöt, és olyan közel vannak a szomszéd terület fái, hogy időnként moziban érzem magam: egy pózoló kaméleon a fán, amint változtatja a színét, mókus ugrál a kerítés lécein, pávák illegetik magukat a fák közt, és a helyi madárvilág egyéb tagjai is meg-megjelennek, miközben én reggelizek. Egyik alkalommal átvonul egy majomcsapat a helyen, hangosan landolnak a tetőn, majd továbbugrálnak. Ezek nem a kis makik, jó harminckilós majmok lehetnek, lenyűgöző ilyen közelről látni őket, elemi erő és lendület van bennük.

 Időnként segítek is Tilhának, miért ne, az időmbe belefér - és egy kicsit közelebb is kerülök a mindennapjaihoz, ami nekem nem mindennapi. Egyik reggel végignézem, mint egy borosüveggel nyútja a coconut roti  tésztáját, máskor segítek felvinni a tálcákat a vacsorához, amit nekem és a szomszéd bungiban lakó német családnak készített(ötféle, kis adag zöldségcurry, papad, répa-kókusz sambal, vörös rizs, nyammm).

 A seregben dolgozott, innen a tartás, most nyugdíjas, és viszi a szálláshely dolgait - az építést-koordinálást, a vendégeket, süt és főz, szóval ami kell...besegít még egy fiatalabb, örökké vigyorgó srác neki, aki időnként felváltja.

A reggeli után séta az öbölbe, hullámlovaglás szörfdeszka nélkül, aztán Sri Lanka-történelem olvasás a homokban, egy pálmafának dőlve (mert nem hoztam semmit, amin heverészhetnék, de jó ez így). Délután séta a másik, hosszú parton, ami szinte üres, és remek naplemente-néző hely. Addig maradok, míg rám sötétedik, olyan színjáték kerekedik a nap lemente után.

mit keres itt megint ez a páva?

Reggel madárdal, és a pávák "kiabálnak", én meg lesétálok a szomszédos, hosszú és széles dikwella-i partra a reggeli tornámhoz, homokban jógához, sétához reggeli előtt. Hozzák a halászok a fogást, jönnek a korai futók, javarészt turisták, séta közben madármegfigyelést is teszek, aztán visszafordulok a part kétharmadánál, mert égetik a szemetet a helyiek, dől a műanyag bűze. Ez sajnos elterjedt szokás, bár Tilha szerint van szemétszállítás hetente.

A helyi, zajos, útmelletti kifőzdében háromszáz rúpia a rice & curry. Háromféle rizs, ötféle curry, és addig szedsz, ameddig jóllaksz. Jobbra kis part, balra nagy part. Lassan kialakul egyfajta rutinom, korai séta, reggeli, szörfös part, szieszta, ebéd, újabb csobbanás és olvasgatás, séta és kötelező naplemente a másik parton, simogató meleg széllel.

Szóval, milyen is ez az egyedül utazás? Hát ilyen. Öncélú? Azt hiszem, a szó jó értelmében, ezúttal. Egy kutyussal osztom meg az érzelmeim (és egy kicsit a Bloggerrel), de azért ne sajnáljatok. Néha jó lenne mással is, persze. Most valahogy nem jönnek a hasonló érdeklődésű-rezgésű utazók a képbe, helyette többet kapcsolódom a helyiekkel, persze jobbára felszínesen. Vajon ez a sziget, a helyek, ahol járok, az utazók köre más, vagy én változtam, és az elvárásaim, a vágyaim? Megfejtés a lap túloldalán.