Kandyből négyórás vonatút. Harmadosztály, állóhely. Majd egyórás buszút ülőhellyel. Ez állva kemény is lenne a szerpentinen felfelé repesztő, ki tudja hány éves buszon. Pedig vannak, akiknek ez marad. Turistaéhes, útszéli bóvli árusokkal teli, a recsegő hangszórókból üvöltő zenétől hangos falu. Végtelen egyszerű szállásunk a legszélén. Egy éjszakára épp jó lesz. Melegvíz legalább van. Igen, itt fent ezer méteren azért hűvös az este. És a hajnal is, merthogy 1 körül kelünk, hogy negyed kettő tájban nekilendüljünk a hét kilométernek, mely ötezerötszáz lépcsőn kanyarog felfelé a hegyoldalban a csúcsra.
Az út kivilágítva, büfékkel, wc-kel ellátva. Jól esik az ayurvéda termékeket reklámozó csapat meleg teája, melyet a lépcsősor kezdeténél osztanak, majd később még egy helyen. Nem, nem vagyunk egyedül, ez egy olyan zarándokhely, amit legalább egyszer az életében felkeres minden buddhista avagy hindu vallású helyi. Ők gyakran több napra jönnek és megalszanak a lépcsőn vagy a két, éppenhogy-teteje-van menedékháznál. A turisták jellemzően úgy 4 óra alatt feltörnek a csúcsra. Mi is ezt tesszük. A pislákoló lámpafényben nem látunk messzire, így menetelünk kitartóan felfelé, egyik kanyar a másik után, megörülve, ha épp szelídebb lépcsők következnek. Az egyik menedékháznál megteáztat bennünket egy fiatal csapat, ami kell is, mivel az utolsó pár kilométer igen meredek. És innentől az út kettéválasztva.
Jobb oldalon tömeg, sorbanállás, lépésben haladás. Ha szép, ha nem, én átlépem a választóláncot és a baloldali, lefelé tartóknak szánt sávban tempózok. Nem sokan, de vagyunk így páran. Időnként még ezen az oldalon is meg kell állnunk, hogy elférjenek a lefelé vonulók tőlünk és a lépcsőn pihenők, szoptató anyák, alvó gyerekek és felnőttektől.
Úgy 4 körül érünk fel. Megcsípünk két ülőhelyet és megtömjük hasunkat a magunkkal hozott elemózsiával. Új erőre kapva beállunk a sorba, már szigorúan az illem szerint cipő nélkül, hogy bejuthassunk a hegycsúcson lévő elkerített, hatalmas Buddha-szoborhoz. Innen csodáljuk a hamarosan előbújó napkorong varázsolta égi színkavalkádot. Úgy éreztem egész úton, hogy majd minden úgy lesz, ahogy kell. Teljes volt a nyugalmam, lendület, pedig ha nem is őrült hosszú, de nem könnyű a betonlépcsőkön mászás. A szülinapi mosoly végig ott az arcomon. Felfoghatatlan számomra, hogyan hordták fel a 2240m magas hegyre ezt a betonmennyiséget, út híján. Pedig muszáj stabilnak, strapabírónak lennie. Házigazdánktól azt tudtuk meg, hogy volt már olyan 6 hónapos időszak, amikor 7 millió látogatót számoltak. Az info valódiságát még nem sikerült ellenőrizni. De ha túlzás is ez a szám, akkor is döbbenetes, hogy mindez történik nap, mint nap, évről évre, 3 őrrel a csúcson. Elhiszitek ezt az egymásra figyelést, rendezettséget?
A Buddha-szobortól úgy egy órát bámuljuk az égi tüneményt a helyiek fotózáshoz magasra emelt telefonjai között, majd arra jutunk a napocska előbújása ezúttal elmarad, biztos nem engedik a felhők. Kikacskaringózunk a lekerített területről és akkor, a lépcsősor tetején pillantjuk meg az előbukkanó napkorongot. Hát tényleg minden úgy van és akkor, amikor kell :)
Lefelé indulunk. Hjajjj, ezek a lépcsők még keményebbek a lábnak lefelé,
mint fel. El is szakadunk egymástól, ki-ki saját tempójában merül el a lépcsőzésben, zarándoktársaink mosolyában, na és a világosban elénk táruló természet adta csodában.
A zöld minden színében pompázó domboldalakat különböző sziklaformációk törik meg, melyek között higanyként araszol le a víz. Vízesést is írhatnék, de az időtlenség érzése kiterjed mindenre, még a zuhatagokat is lelassultnak látom. Újra és újra megállok, belemerülök a szépség érzésébe, a látványba, majd a felfelé teáztató csapat utolsó kávéjába.
Már nincs messze a végcél, amikor egy harangot nézegetve beér Atti, hasonlóan katartikus hangulatban. Szemben újabb és újabb zarándokok, nameg az ellátmányt fejükön felfelé cipelő boltosok. A lépcsősor alján megváltás az önkéntes ayurvéda csapat lábmasszázsa. A mellettem lévő ágyra szabályosan fel kell tegyék a helyi hölgyet, annyira fáradt.
Tusolás, pakolás, busz. Állóhely. Úgyszintén a vonaton, következő célpontunk felé. A két óra alvás és Ádámcsutka azért megteszi hatását. Kornyadozunk rendesen. Legalább annyi hely van, hogy a folyosón leüljünk, majd az utolsó félórában úgy érezzük, igazi luxus, amikor két leszálló ülőhelyét megcsípjük a harmadosztályú kocsiban. És még naplemente előtt megérkezünk Haputaléba.
No comments :
Post a Comment