Amuura Beach House, Sri Lanka, Beruwala

Elkezdett pislákolni a világítótorony. A parton állok a langymeleg vízben, miután a fahéjcsomagolás projektjébe kicsit belefáradtam, és amúgy épp naplemente van. A fehér világítótorony szemben olyan, mint egy koloniál díszlet, valahogy az az érzésem, csak e célból van itt  

valószerűtlenek a közeli sziklaszirtek is, a naplemente fényei adta kontraszt teszi talán. kicsit jobbra, távolabb másik sziget, aminek a fáin fehér díszekként ülnek a madarak, szép egyenletes eloszlásban. egy-egy madárfelhő fellebben időnként, tesz egy kört, lecsap a vízre, majd visszatér a szigetre. a hitetlenség - ez tényleg megtörténik? - és a hála érzései közt hullámzom, mint az Indiai-óceán előttem. 

Nem valaki felé érzek hálát, inkább általánosan, fel-feltör ez az érzés, mint valami elfojtott zokogás. Pár órája még különféle, elképesztően zajos buszokon téptem idefelé egy roppant hosszúnak tűnő repülőút után. korábban, úgy 36 órája még kettő fokban siettem a  Svábhegyen a buszhoz. Kora délután már a langymeleg tengerben lebegtem, hagyva hogy a hullám ki-kisodorjon a partra, és az amúgy populáris fehér finom szemcsésnél kissé durvább, sárga homok végigmasszírozza, dörzsölje a hátam. Annyira jó, hogy rögtön eszembe jut, ha ezt most azonnal el kellene engedni, hogy is esne. Most ezt írom, szól a jazz a konyhából, a partról hallani a hullámok csapkodását, és olyan természetességel ülök ennek ennek luxusrezortnak a gyönyörű antik szófáján, mintha mindig így lett volna.