Fekszünk a homokon. Nem mintha ez valami új, sosem tapasztalt dolog lenne, mégis más. 8 hónap kellett hozzá, hogy igazán kényelmes legyen. Egy hatalmas fa ad árnyékot felettünk, a homokba fúrjuk, mélyesztjük tagjainkat, oldalra foldulva heverészünk, könyökölünk vagy éppen csak háton elnyúlva élvezzük, hogy csapkod a tenger a lábunknál. A kutya sem zavar (pedig van itt három is). Beverly Beach, Taveuni sziget, Fiji, ahol 8 hónap után végre sikerül kényelmesen elheverni a homokon. Utaztunk másfél napot Viti Levuról idáig, hogy megtaláljuk ezt a nyugalmat. Aludtunk jónéhány fa, bambusz- és betonpadlón, hogy most tudjuk értékelni a homokban fekvés luxusát. Atti lassan kikísérletezte, hogyan tud aludni a kemény padlókon, mi a minimálisan szükséges komfort számára. Az esőkabátját a sarka, tiszta ruhászacskóját a feje, lepedőjét pedig a dereka alá hajtogatva már nem jajong a test, lehetséges az alvás. De itt szó sincs ilyen trükkökről. Egy tágas Coleman sátorban alszunk a tengerparton, benne matracok tiszta lepedővel. Enyhék az éjszakák, 8-10 órákat durmolunk, bepótolva az eddigi álmatlan éjjeleket. A Beverly Beach Camping egy egyszerű, olcsó szálláshely, alighanem a legolcsóbb a szigeten. Hatalmas fákkal benőtt part, ahol faházakban vagy sátorban aludhatsz, pár méterre a víztől. Van jól felszerelt konyha, ahol főzhetünk. Jó helynek bizonyul ez az önellátásra szakosodott duónknak: egy nagy fürt banán lóg a terasz mellett, amit minden nap megvámolunk, akad papaya is a közelből, hoznak nekünk breadfruitot, káposztát és van elég kókuszdió, hogy Atti szinte minden nap bontson egyet. A sátortól pár lépés a part, az első napot konrétan itt heverészéssel töltjük. Aztán a másodikat is. A nagy lazításba Évi bele is betegszik. A mögöttünk álló húzós napok, a nomád élet kimerítette szervezet most leenged. 3 napot lázasan fekszik, hol a parton, hol a sátorban. A lázra alighanem rásegít a hideg tenger és tusoló is. A legtöbb napon csak a Beverly kissé nagyothalló, de készséges tulaja, az ő unokaöccse és három kutyájuk a társunk, az utóbbiak jellemzően a sátrunk mellett éjszakáznak. A kutyák és a velük barátságban itt lebzselő macska is imádják a kókuszt, amit Atti megtanul kibontani, feltörni, lereszelni és kókusztejet facsarni belőle. A kókusztejjel rizst és curryket főzünk, míg a reszeléket a napon kiszárítva, majd megpirítva a Mere-éknél megismert módon kókusztea készül.
Taveuni egy 442 km2-es, tehát nem aprócska sziget, úgy tizenkétezer lakója van. A települések a part mentén alakultak ki, utak (a nyugati oldalon egy darabon aszfalt, mindenol máshol kavics) is csak itt vannak. Északról könnyen le tudunk buszozni Wairikibe, ahol kissé felépülve becélzunk egy helyi fesztivált. A hangulat vásári: szokásos Fiji slágerekre táncbemutató megy, mindenhol enni-és innivalót árulnak a rögbipályán felállított sátrak alatt. Emellett azért okos dolgokat is mutatnak a gyerekeknek: hogyan lesz hulladékból építőanyag, keksz-csomagolásból táska, palackból partikellék. Itt találkozunk Sallyvel is, aki nővérként dolgozik, de most, szabadidejében eljött ide prezentálni a gyerekeknek, hogyan lehet a PET-palackból és műanyag csomagolóanyagokból házat építeni.
A kreatív és a kölyköket ügyesen megcélzó dalocska lesz a kedvencünk, "a három R - Reduce, Reuse, Recycle", ami (hulladék)csökkentésre, újrahasználásra és visszaforgatásra tanít.
A Fiji népesség amúgy szemétügyben sokkal 'jólneveltebb', mint DK-Ázsia legtöbb része, ahol eddig voltunk. Ennek és a kisebb népsűrűségnek, a kevesebb késztermék-használatnak is köszönhetően sokkal tisztábbak a városok, falvak és a természet, sőt a tengerpartok is.
Másnap megkíséreljük megmászni a Des Voeux Peak-et, 1195 méterével Fiji egyik legmagasabb pontját. A kavicsos-sziklás úton lassan haladunk felfelé, így viszont kiszúrunk néhány papagájt és akad idő újabb pókokat is fotózni. A meg-megeredő eső miatt a csúcs előtt nem sokkal banánleveleket használva esernyőként vissza kell vonulnunk. Mire leérünk, az elúszó esőfelhők közt átsütő nap a tengeren lenyűgöző fényhatásokat produkál.
A Beverly cseppet befordult tulaját és borús hangulatát 8 éjszaka után hátrahagyva a sziget keleti oldalára költözünk, Lavena falu egyetlen szálláshelyére. Utazásunkat vasárnapra időzítjük, ami itt ugyebár a templom, a család és a semmitevés napja. Egyetlen busz jár a hét e napján Lavena felé, ami a tömegközlekedéssel megközelíthető utolsó település. Mivel a menetrend bizonytalan (előfordult, hogy lekéstük a 10 perccel hamarabb érkező buszt) és feltett szándékunk, hogy költözünk, délután egytől kettőig az út szélén üldögélve várunk.
Kettő után pár perccel már buszozunk. Egészen Matei fő élelmiszerboltjáig, ahol a sofőr szó nélkül megáll, leszáll, majd egy idő után tömött szatyrokkal visszatér a bevásárlásból. Folytatjuk az utat anélkül, hogy ezen egyetlen helyi meglepődne. Hát kérem így történnek itt a dolgok, ezért bizonytalan a menetrend. Pedig sokan vagyunk, templom és a hétvége után mennek haza a helyiek. A buszt bárhol le lehet inteni és meg is lehet állítani. Komótosan megy a fel és leszállás akár 10 méterrel az előző megálló után is. Ráérünk, nem bánjuk, annál is inkább, mivel az egyik oldalon a ragyogó zöld domboldalon, a másikon a tengeren, a belefutó kis folyókon, fürdőző gyerekeken táthatjuk a szánkat. Van azért a helyieknek olyan szokása, amivel kibillentik a felkészületlen turistát nyugalmából. Az egy dolog, hogy nagydarab emberekről van szó és az egy másik, hogy rettentő keskenyek a buszon az ülések és a köztük lévő folyosó. A külső üléssoron ülve nem minden fel - és leszálló meglepetésének örülünk. Kapunk a nyakunkba, oldalunkba, ruhánkra mindenfélét: feneket, könyököt, válltáskát, kézben hordott gyerek sáros lábát. Néhány kör után már rutinosan hajolunk félre.
Az ökoturizmust néhány éve japán és új-zélandi segítséggel kitaláló és megvalósító közösség Lavena falu szélén egy vendégházat üzemeltet. Nagyon jó lehetne ez itt: verhetetlen elhelyezkedés, világítás napelemről, víztisztító a ház mellett, jó koncepció, de egy (külföldi) turista igenis szeretne vizet egész nap, ha már van csap és áramot, ha van konnektor. Konstatáljuk, hogy itt nem lesz blogírás áram híján. Van viszont a parton, pár lépésre a háztól puha homok a gigantikus fekete vulkanikus sziklák között, melyek egyben rejteket jelentenek a tengeri szél ellen, egy palack ausztrál vörösborunk és mindehhez meleg napnyugta, majd a telihold fénye. A nap végét a helyi kissrácok a kókuszpálmákon mászkálva vagy épp a tengerbe ugrálva töltik. Sötétedés után egy free-diver szigonyos halász fejlámpájának villódzó fényét követhetjük a tengerben.
A reggeli eső miatt a napfelkelte elmarad. Miután végre eláll, már majdnem útra kelünk, hogy végigjárjuk a 'costal walk'-t, melyre a 15 dolláros belépő árát tartalmazza szállásdíjunk. Ez első éjszakára 30-30, majd minden továbbira 20-20 dollár. Azért mi az első éjszakát is lealkudjuk 20-20-ra. Megriadunk a sűrűn érkező turistacsoportoktól és változtatunk tervünkön: irány a Bouma nemzeti park vízesései. Kellemes egy órás sétával a partmenti úton épp az újabb zápor beindulásakor érkezünk a park irodájához. Odabent látványos, a tengeri herkentyűket bemutató tabló fogad.
Egy óra várakozás után úgy döntünk mit nekünk csöpörésző eső és nekivágunk. 10 perces séta után elérjük az első vízesést, ahol menedék és öltöző is vár. A Kék lagúna c. filmben (emlékszik erre még valaki?) is szereplő, már-már túl idillikus vízesés alatti természetes medencébe lehet ugrálni a lezúduló víztömeg mögül. Mezítláb mászunk fel a sziklákon át, Évi hamar ugrik is, majd kiúszik. Atti percekig tétovázik - ő a vizek nagy bajnoka - majd fejét rázva visszaindul. Megcsúszik egy sziklán és jó mély vágást szerez a talpára. Kisebb pánik után átkötjük egy pólóval a bőven vérző sebet és visszaevickélünk az útra. Szerencsére van a közelben egy 'Nursing Station', ahol a 'tündér’ minősítésű Clara ellátja a sebet, miután némi hezitálás után a varrás nélküli megoldást választjuk. Mivel buszunk csak később indul Lavena felé, meginvitál minket kávéra és kekszre otthonába.
Clara területén kb 3000-en laknak, ő látja el a sérüléseket, gondozza a fekvőbetegeket és levezeti a szüléseket, ha kell. A nővér itt egyfajta általános orvos inkább, mindent ellát, ami nem a kórházra tartozik vagy már nincs idő oda eljuttatni a pácienst (a kórház másfélórás autóút a sziget túloldalán). Fijin ingyenes az egészségügyi ellátás, így Atti kap kötszert, antibiotikumot és ami még kell. A nővéreket a minisztérium helyezi ki, tapasztalatuk alapján. Clara fél éve van Taveunin és bár élvezi a feladatot, azért bevallja, hogy néha unatkozik.
A Lavena Lodge-ban maradunk még két éjszakát, míg Atti lábra tud állni. A falubeliek távolságtartóbbak, mint eddig bárhol Fijin, amit nem tudunk hová tenni. Talán a resortokból transzportált turisták mindennapos látványától megcsömörlöttek...
Atti kiolvassa Thor Heyerdahl ‘Fatu-Hiva’ című könyvét, ami a vendégház könyvespolcán várt rá. A szerző egyik gyerekkori kedvence. Találunk egy másik alapművet is az organikus zöldségtermesztésről. Hahaha. Miért is kellett idepottyannunk?
Évi azért sort kerít rá, hogy az esős idő ellenére végigjárja a Coastal Walk-ot, amiért többek közt idejöttünk. 3-4 órás látványos túra ez a partmentén, átkelve néhány patakon és egy folyón átívelő függőhídon, a végén egy újabb vízeséssel.
Harmadnap hajnalban indul a buszunk a sziget túloldalára, ahonnan egy komphajó másfél óra alatt átvisz Vanua Levu szigetre és egy újabb órás buszozással eljutunk Savusavuba, a korábban már megcsodált festői öbölbe.
