Láthatóan népszerű sport a röplapda Pápuán.
Időnként érdemes kalapot emelni ...
Egy tipikus pecó, amiben akár egy 6 fős család is lakhat.
Johnny családjának egyik tagja csodás példáját mutatja a vagány helyi hajviseletnek.
Erős másfél óra alatt érjük el a meredek hegyoldalon a menedékházat, ami egy német természetbarát jóvoltából épült. Láthatóan évek óta nem járt itt senki, a turisták a felkapottabb, Manokwariból rövidebb idő alatt elérhető falvakba mennek madárnézni. Pedig igazi paradicsom ez itt. Kerül is jónéhány piros példány az úton felfelé a zsákunkba. Nagyrészt Johnnyék családi kertjén keresztül vezet az út felfelé, ahol érik a paradicsom, uborka, labu. Nomeg a passionfruit és a sapodilla, amik erre szinte gazként terjednek. Az expedíciónak 5 oszlopos tagja van: Johnny fia, két társa és mi ketten. Feljön velünk a hegyre azért maga Johnny is - akinek másnap reggel fontos programja van, amit már nem tud átszervezni -, és négy rettentő eleven, életrevaló kölyök. A kicsik mezítláb tepernek felfelé, újabb és újabb gyümölcsöket habzsolva. A házhoz érve berendezkedünk, ami a padló le - és a ház oldalán lévő rések ponyvával való betakarását jelenti. És dzsungelirtást a ház körüli keskeny sávban, hogy a bejutást megkönnyítsük, továbbá bambuszpalló eszkábálását lépcső gyanánt.
Kísérőink, akik közül az egyik fiú a képen is egy sapodillat nyammog.
Irány az erdő, ahol rövid séta után elérjük, amiért jöttünk. A bowerbird, azaz magyarul lugasépítő fészke mintaszerű, pont ahogy azt az a 'Life of Birds' (A madarak élete) című Attenborough-filmben lehet látni. Az ágakból épített, kunyhónak is beillő lak alatt csillogó, színes, fajtánként szétválogatott alkotórészek vannak kis halmokba összehordva a környékről: virágszirmok, termések, kekszeszacskó és egyéb műanyagszemétfoszlányok. Ebből a csodálkozásból még fel sem ocsúdtunk, amikor körülöttünk a lelkes csapat leshelyépítésbe kezd Johnny irányításával. Követni alig tudjuk, ahogy teljes összehangoltságban megy a munka: érkeznek a pöpecül méretre vágott ágak és közben párhuzamosan halad az építkezés. A vázszerkezet összekötéséhez megfelelő indák is kerülnek, majd a vázat hatalmas páfránylevelekkel borítjuk be, miután Atti kamerájának kiválasztottuk a megfelelő helyet és bemértük, hol szükséges nyílást hagyni az objektívnek. Szürkül. És hűvösödik. A gyerekek rövidujjúban. A lelkes izgalom azonban mindent feledtet. Majd ahogy elkészül a leshely, Johnny mosolyogva, de láthatóan csalódottan jelzi, hogy neki indulnia kell lefelé a gyerekekkel. El is sietnek ők öten, mi, ottmaradók pedig visszatérünk a menedékházhoz.
Íme a kész madárfigyelő állomás, sűrűn borítva levelekkel.
Hajnal fél 5 körül már a lesben vagyunk, miután csináltunk némi rumlit a fészek körül, hogy célpontunknak legyen majd mit rendbetennie. Mozdulatlanul, pisszenés nélkül ülünk és guggolunk a rejtek sötétjében, a szakértők szerint 6 körül érkező hímre várva. Szárnyrebbenés hallatszik, és valóban, itt a madár, percre pontosan, mintha alkut kötött volna a srácokkal. Leröppen a lakhoz, körülnéz, helyrerak egy általunk áthelyezett zacskót. Mire felocsúdunk, már tovább is száll.
A kis megfigyelőrésen reménykedve nézegetünk kifelé. Még kétszer hallatszik a szárnyrebbenés, de csak távolabbról szemléli a terepet a madár, láthatóan gyanakszik, nem tetszik neki valami. Hamarosan halljuk, amint egy közeli fa ágain nekikezd a koncertnek, földöntúli masinériák hangját generálja, kerreg, berreg és durrog, sivít és sípol, hívogatva a nőstényeket.
A koncert ugyan fenomenális, de a madarat nem látjuk többet. 8 óra körül adjuk fel, vezetőink szerint az újonnan épített les zavarhatta meg a hímet. Szerintük 2-3 nap kellhet, míg megszokja az új tereptárgyat és érdemes lenne megpróbálkozni újra a kukkolással. Teljesen elgémberedve, tikkadtan és éhesen mászunk ki, de egy percig sem bánjuk, hogy belevágtunk.
Bár a madárból vajmi keveset láttunk, mégis hatalmas élményekkel törünk lefelé, ki két talpon, Atti főként seggencsúszva ...
Útközben megállunk egy mandarinszüretre. A lombok között fent a fán csücsül az egyik srác és dobálja Évi kezébe a édes gyümölcsöt.
Teljes beleéléssel faljuk a mandarint.
Mire leérünk a faluba, már bőven beindult az élet.
Ez a kislány is a a Wonggor család tagja. Ugye hasonlít valakire?
Megpihenünk még a családdal az útszéli pihenőben, megszórnak bennünket több kilónyi frissen szedett gyümölccsel a dzsungelből. Ez annyira finom, hogy akármennyire is nehezek zsákjaink, még a második adagot is örömmel elfogadjuk és tömjük magunkba, illetve a táskánkba. A vendégkönyvet kitöltve megdöbbenten konstatáljuk, hogy az utolsó látogatók 2009-ben voltak itt madarat figyelni. Reméljük, a mostani alkalomra épült lesből hamarosan valaki nagyobb sikerrel figyeli majd meg ezt a rendkívüli lényt. Atti mindenesetre elszánt: nem ez volt az utolsó kísérletünk!
Majd leintünk egy 4WD-t, ami visszarepít bennünket Manokwariba úgy két óra alatt.
No comments :
Post a Comment